Chuumily Novellák

Ⓖ - GALactic Romance

to: Gal

Egy elfeledett mezőgazdasági kisváros közelében, közvetlenül a hegyek mellett a végtelen égbolt alatt élt egy fiatal farmer lány, Flora. Erős volt, mint az öreg tölgyfák és minden nap apja mellett dolgozott a kicsinek sem mondható földjükön. Flora a farmon nőtt fel, egy szerény földterületen, amelyet családja generációk óta gondozott. Apja látott már jobb napokat is, dolgos ember volt, időjárástól függetlenül kint dolgozott a földeken. Mindenre megtanította lányát, amit a tanyasi életről tudni kellett: hogyan ítélje meg az időjárást a felhők alakja alapján, mikor kell vetni és aratni, hogyan kell művelni a talajt, hogy a legszegényebb évszakokban is a legtöbb termést hozza.

Az élet a farmon magányos volt. Apja nem volt bőbeszédű és a városba is ritkán mentek, ami körülbelül egy órányi autóútra volt földúton. Ha mentek is, csak eszközökért vagy a piacra árulni a portékát, ahol apja a helyiekkel alkudozott – gyakran inkább veszekedett – a paradicsom és kukorica árán. Floranak nem sok vele egykorú barátja volt, a legtöbb gyerek a szomszédos tanyákról a városba költözött családjaikkal, így neki csak az állatok és a csendes dombok maradtak társaságnak. Bátyjára számíthatott csak egy jó ideig, de mikor az megnősült el is költözött, mert nem akarta a nyakába venni a farm összes terhét.

Az elszigeteltség ellenére Flora békét érzett a farmon. Volt valami mélységes elégedettség abban, hogy saját munkája táplálta a családot és tartotta fent a farm működését. Minden reggel napfelkelte előtt kelt, etette a teheneket, csirkéket, kitakarította az istállót és reggelit készített. Esténként pedig egy hosszú munkanap után a mezőkön vándorolt, csizmája alatt hol ropogott a föld, hol pedig folyt a homok, közben pedig nézte ahogy az árnyékok nőnek a vetemények fölött.

Az élet itt minden volt csak könnyű nem. Az elmúlt néhány évszak nagyon száraz volt, termésük csak szenvedett ahelyett, hogy nőtt volna. Apja már azt fontolgatta, hogy el kell adniuk a földjük egy részét, ha a helyzet nem javul, ennek már csak a gondolata is megrémisztette a lányt. Nem tudta elképzelni életét máshol, de a veszély, hogy elveszítik a farmok túlságosan is valós volt. Minden nap keményebben dolgozott, remélve, hogy ez változni fog, de gyakran azt érezte, mintha minden erőfeszítése hiábavaló lenne.

Ennek ellenére megvolt mindennek a maga szépsége. Imádta a vadvirágokat, amelyek a mezők szélén nőttek és azt, ahogy az ég végtelenül nyúlik el minden irányba a feje fölött. Imádta nézni a lustán legelésző teheneket és hallani a prérifarkasok távoli vonyítását éjjelente. Bár néha az ágyban fekve a dombokon túli életen töprengett, soha nem akart elmenni. Ez a hely a vérében volt, éppúgy az élete része, mint a tulajdon neve.

Egy éjszakán különösen fáradt volt. Kimerítette a hosszú nap, ami azzal telt, hogy köveket takarítottak el az északi mezőkről. Sokáig forgolódott, de álom csak nem jött a szemére. Kikászálódott paplanja alól és egy bögre teát elkészítve magának kiült a teraszra. Felnézett az égre a citromos tea gőze fölött és azon töprengett vajon vigyáz-e rájuk valami fentről. Számtalan csillagot látott már, csillagképek térképe már a fejébe vésődött az évek alatt, mellette időnként meteorrajt is, amit kiskorában a bátyjával néztek mindig, amikor eljött a szezonjuk. Sőt egyszer még egy furcsa villogó fényt is látott, amelyről az apja azt állította, hogy műhold. Azonban még soha nem látott olyat, mint az az égen világító izzó gömb, amit most látott. Elvarázsolva figyelte a fényt, ami egyre közeledett és nagyobb lett, mígnem rájött, hogy nem az égen van, hanem lefelé száguld. Nem volt idő reagálnia, a hatalmas izzó gömb vakító villanással a közeli mezőre csapódott a családja földjének túlsó végén, a földet is megrázta a becsapódás ereje. A fény elhalványult, hátborzongató csendet hagyva maga mögött, amit csak a levelek halk susogása és a zavarodottan bőgő tehenek távoli visszhangja szakított meg.