Chuumily Novellák

Ⓙ - Obsessed with Me

to: János a jánoshegyen

Mindig is más volt, mint a többiek. Már gyerekkorában is volt benne valami, ami megkülönböztette a többiektől – kísérteties csend, a preferált magány, a képtelenség, hogy úgy viszonyuljon másokhoz, ahogy a legtöbb gyerek tette. Anyja, Margaret már réges rég feladta, hogy megértse őt. Számára a fia csak egy nehezen kezelhető gyerek volt, aki a legjobb volt egyedül hagyni, hacsak nem volt szüksége ételre vagy szidásra.

A ház, amelyben éltek kicsi volt és csöppent sem érdekes. Egy fáradt kétszintes épület fakó kék festékkel és egy előkerttel, ahol a gaz teljes békességben nőtt. Odabent a levegő portól és régi újságoktól bűzlött, fojtogató illat, amely második réteg bőrként tapadt Johnhoz. A nappali tele volt szeméttel – kifizetetlen számlákkal, félig üres kávéscsészékkel, törött képkeretekkel, amelyek senkit sem érdekeltek annyira, hogy megjavítsák őket. Édesanyja ideje nagy részét a kanapén töltötte dohányozva, miközben a televízió a háttérben villogott.

John ezért is szerette jobban a hálószobáját. Ez volt az egyetlen hely a házban, ami igazán az övé volt. A falakat vázlatok borították, faszénbe és tintába fagyott arcok, szemek, amelyek soha nem néztek másfelé, kísérteties pontossággal megörökített arckifejezések. A művészet volt az egyetlen menekvés, az egyetlen dolog, aminek értelme volt, amikor a körülötte lévő világ távolinak és ellenségesnek tűnt.

Aztán egy éjszaka minden megváltozott.

Hétköznap este volt, pont olyan, mint mindegyik másik. Anyja félálomban feküdt a kanapén, fáradt arcán a televízió fénye táncolt. John a kis fa íróasztalnál ült a szobájában, ceruzával a kezében és céltalanul rajzolt a füzetébe. Nem rajzolt különösebben senkit, csak árnyékokat és formákat, amelyekből hiányzott, hogy ténylegesen micsoda is.

Nyugtalan volt. Többet akart, valami igazit.

Nem kellett volna már ébren lennie. Késő volt, de soha nem ment könnyen az elalvás.

Aztán meghallotta a hangot.

Sima, könnyed, mint a bársonnyal borított arany. Magával ragadta és mielőtt gondolkodni tudott volna a nappaliba tántorgott. A televízió képernyőjén egy férfi arca világított, mosolyogva, nevetve, olyan káprázatos módon, ahogyan csak a híres emberek tudnak.

Cha Eunwoo

A név félkövér betűkkel szerepelt képe alatt, miközben a színpadon állt és átvett valamilyen díjat. Érinthetetlennek tűnt, mint valami fényből és aranyból faragott isten. Sötét haja tökéletesre volt formázva, öltönyét úgy szabták rá, mintha abba született volna bele. De nem csak a kinézete ragadta meg, hanem a kisugárzása is. Magabiztos. Karizmatikus. A reflektorfénybe tartozott és ezt a világ is tudta.

John dermedted állt és nézte, ahogy Eunwoo a mikrofonba beszél, meleg, hívogató hanggal. A közönség nevetett a viccein, ujjongott szavain. Mintha mindenki az ujja köré lenne tekerve, minden erőfeszítés nélkül imádták őt.

John keze megrándult. Le kellett rajzolnia.

Visszafordult szobájába, felkapta vázlatfüzetét és lázas intenzitással kezdte vázolni Eunwoo arcát. Minden részletnek tökéletesnek kellett lennie, az állkapcsa élének, az enyhe ráncoknak a szeme környékén, amikor mosolygott, a szemében tükröződő fény iránya.

Mire végzett már majdnem hajnalodott. Keze fájt, széntől és grafittól volt maszatos, de nem törődött vele.

Maga Cha Eunwoo bámult rá vissza a lapról.