Chuumily Novellák

Ⓣ - Forgotten Love

to: Tina
from: Gal (tegyél úgy, mintha meglepődnél)

December van. Karácsonyi hangulat, óriási tömegek a boltokban és a városban, és lehullott az első hó is... Ja várjunk, ez hazugság. Globális felmelegedés meg elsivatagosodás van, hova akarsz te havat? Jó, inkább ne menjünk bele...

Tina éppen az adventi vásáron volt, karácsonyi és egyéb témájú festményeket árusított. Barátnője mellette állt, és segédkezett. Amíg egyikük a festmények reklámozásával foglalkozott, másikuk a pénztárgépet kezelte. Remekül tudtak csapatban működni, szavak nélkül is megértették egymást.

Amikor épp nem volt körülöttük senki, akkor is csak néhány szót váltottak. Nem kellett nekik sok beszéd, hogy átérezzék egymás szeretetét, Tinának például csak rá kellett néznie a karkötőjére. Ilyen pillanatok alkalmával mindig elmosolyodott, hiszen tudta, hogy kitől van, és mik fűződnek hozzá. Az első éves évfordulójukra kapta barátnőjétől. A szivárvány színei szerepeltek rajta, és mindemellett az a néhány betű, ami szerepelt a gyöngysoron, csak azt írta ki, hogy: Love. Semmi mást. Mégis annyi mindent jelentett számára ez a kis apró tárgy, hogy egy regény sem lenne elég arra, hogy minden érzés és gondolat szerepeljen, ami eszébe jut, mikor a csuklójára néz.

Majd végigvezette tekintetét a barátnőjén, akinek először a ruháját figyelte meg. Egy egyszerű cipő, egy egyszerű nadrággal, egy nagy téli kabáttal és sállal. Ez egy dolog volt a sok közül, amit igazán szeretett benne, hiába voltak viszonylag jómódúak, mégis egyszerűen öltözködött. Sosem vágott fel a pénzével, hiszen ő is ugyanolyan ember volt, mint mindenki más. Megtehette volna, hogy luxusmárkákat hord, helyette inkább az egyszerűséget választotta, hisz nem akart feltűnősködni és azzal flexelni, hogy ő többet megengedhet magának. Ezt a pénzt inkább eltette, vagy inkább Tinának vett belőle ajándékokat és élményutakat. Viszont jelenleg a lány tekintete azt sugallta, hogy elfáradt. De nem csak fizikailag, hanem lelkileg is, egyszerűen csak elege van már az életből.

– Fáradt vagy, édes? – érdeklődött Tina, a lány arcát fürkészve. Miután csak egy bólintást kapott válaszul, ismét megszólalt, ezúttal egy biztató és szerény mosollyal az arcán. – Ülj csak le, megoldom egyedül is.

Így, hogy nem voltak folyton egymás mellett, meg is eredt a lány nyelve, ám mivel a hatalmas széllökések közepette nem is igazán értették egymás szavait, így inkább elengedték a kommunikálást. Bár ne tették volna.

Egy puffanással és két másik pillanattal később Tina nem a bódéban találja magát. Gondolatai fénysebességgel cikáznak a fejében már abban a másodpercben, ahogy magához tér. Hol van? Ki ő? Hogy került ide?

– Úgy sajog a fejem... mi történt? – gondolta magában.

Aztán eszébe jut... Az az utolsó pár pillanat, amire emlékszik az az, hogy ő kedvese után kiált, kezét nyújtva felé, majd a fején koppan valami. Ó, a kedvese. A kedvese... A kedvese! Gyorsan felül, ám mit sem érdekli őt az, hogy ő maga mennyire van jól. Jobban érdekli, hogy barátnője épségben van-e.

Körülnéz gyorsan... úgy néz ki, egy fakunyhóba menekítették őket. Sürögtek-forogtak az emberek, teáztak, ám volt, aki szintén matracon feküdt, és aludt. Vagy még nem tért magához. Be lehetett hallani a kinti zajokat a zárt ablakon is, hiszen hatalmas széllökések voltak. Szemei ismét barátnőjét keresik. Észre is veszi őt az egyik matracon, és mindenki mást ignorálva kelt fel a matracról, és szerelméhez lépett.

– Édesem, jól vagy? Minden rendben? – érdeklődött Tina.
– Te meg... mégis ki vagy?

Nem tudja? Nem emlékszik? Hogy lehet ez?