F*ckin teen society{Befejezett}

Day 8

  #AzÉletSzívás 

Május 25. Hétfő

Igaznak tartottam azt a mondás, hogy minden rossz Hétfőn kezdődik! Hétvégén próbáltam megtalálni az eltűnt Lucy-t, nem sok sikerrel, aztán hírt kaptam arról, hogy ma lesz apa műtéte, amitől függ az élete. Majd rájöttem, hogy semmit sem tanultam a fizika témazáróra, valahogy azt hiszem, ez volt a legkisebb gondom abban a pillanatban. Vállamra kaptam táskám, majd totál kómás fejjel indultam suliba, hiába próbáltam eltűntetni a szemem alatt virító karikákat, nem nagyon jártam sikerrel. Szokásos busz, szokásos undorítóan boldog arcok, szokásos jó idő, ezek mind röhögnek szerencsétlenségemen. Hol vagy karma? Beslattyogtam a termünkben, és csendesen vártam, hogy elkezdődjön az első órám. Megint csak zökkenőmentesen zajlott le a napom, se Ashton se Ryan nem jött ma iskolába, amit nem csak én furcsálltam.

- Szerinted történt velük valami?-  susogtak párán összedugva fejüket.

- Nem hinném, bár...- majd felém kapták fejüket-...mi van vele?

- Balfasz Bonnie-nak lenne köze hozzá?- böktek felém óvatosan, én azonban még azt is megéreztem, ahogyan bámulnak, de próbáltam nem tudomást venni róluk.

- Ja, túl nyugodt!- bólintott Audrey, majd megindult felém.

- Franc!- morogtam, majd megpróbáltam kisietni a suliból, de elkapta a karom.

- Ha nem vagy bűnös miért menekülsz?- ráncolta szépen ívelt szemöldökét. Na ez egy remek kérdést, nobelt neked drága, most pedig engedj el!

- Teljesen mindegy mi vagyok és mi nem, úgyis kapok érte, nem igaz?- kérdeztem tőle fáradtan, belenézve kékes íriszeibe, amik tele voltak haraggal, irritációval és egy csipetnyi döbbenettel.

- Mindig kell valaki, akin az ember kitöltheti a mérgét!- mosolyodott el, majd kicsavarta a kezem, műkörmei a húsomba vágtak eközben, egy hatalams ordítás közepette a földre zuhantam, és fogalam sincs miért de nem sírtam, nem tudtam, pedig kegyetlenül fájt. Vagy öten körém álltak, és rugdosni kezdtek, magzatpózba kucorodtam, és csak összeszorított szemekkel vártam, hogy abbahagyják.

„Miért én?"- kérdezhettem volna, de abban a helyzetben semmi sem volt a fejemben csak üresség.

- Hé, állj!- szólalt meg hirtelen a szőke ribanc- Nézzétek!- húzta fel a szürke pólóm, a hasam tele volt kék-zöld és lila foltokkal, valamint a bordáim is kilátszódtak 15 kilót fogytam, tehát 60 kg helyett 45 voltam ami a 170 centimhez képest elég durva arány.

- Ki ütötte meg ott?- kérdezte egyik kedves osztálytársnőm.

- Oda biztosan nem rúgott senki! Te...te anorexiás vagy? Hé, téged mások is bántanak?- hajolt le egy kicsit Audrey, méregzöld tekintettem az övébe helyeztem és bólintottam egy aprót, akkor valami olyasmikt láttam átsuhhani a lány arcát, amire sose számítottam volna: sajnálatot. Mindannyian felálltak, és egyetlen szó nélkül távoztak. Én is összeszedtem magam, leproroltam a ruhám, és hazafelé vettem az irányt.

Haza is némán és monoton sétáltam, nem szálltam busszra, valahogy nem volt kedvem hozzá. Inkább beszívtam a meleg és fülledt levegőt, majd körbenéztem az uccában mindenhol gyönyörű virágok, az egyik ház tövében pedig megláttam egy macskát, amint a virágágyásban fekszik, összeszorult a szívem, de odamentem hozzá, hátha megengedi, hogy megsimogassam. Egyre közelebb merészkedtem, majd pár lépésnyire az állattól lefagytam, amikor megláttam teknőctarka bundáját. Odafutottam az állathoz, aki sötétvörös vérben feküdt a sárga virágok között, amik közül párat befestett a vérével.

- Hé kislány, Lucy-m, drága hercegnőm!- guggoltam le sírva, és apró fejecskéjét az ölembe vettem, egész teste romokban hevert, telis tele vágásokkal. Sajnos rengetegszer láttam már ilyet, amikor a macskák sszunyókálni akarnak mindig meleg helyet keresnek maguknak, a legtöbb baleset, pedig abból van, hogy a kocsik motorjához másznak be, ami induláskor szétvágja őket. Bőgve simogattak vértől ragacsos testét, amikor is elnyíló száján egy halk „Máó!" tört utat.

- Igen, én vagyok az! Semmi baj, csak maradj csendben!- ölembe zárva csitítgattam a cicám, aki mindig kihúzott a depressziómból, ám most előttem halldoklik- Tarts ki!

Borstyán szemei kezdtek üvegessé válni, ám amint lágyan simogattam még mindig dorombolt, olyan erősen haraptam a számba, hogy éreztem a vérem fémes ízét, ahogyan megered. Majd egy utolsó halk és aranyos nyávogást hallatott, és végleg elment.

- Ne, Lucy, kérlek ne!- bőgtem magamhoz szorítva apró alig 3kg-os testét. Patakokban folyó könnyekkel sétáltam haza, kezemben a halott kedvencemmel, az emberek susogtak körülöttem, de most nem különösebben érdekelt mások véleménye, már eldöntöttem mit akarok, és egyre csak Lily mondata járt a fejemben: „- Tudom, hogy a magamfajtáknak mi a végzetük!"

Otthon ástam egy gödröt a kiskertünkben és belehelyeztem a macskám a kedvenc garnélás konzervével együtt, valamint a játékegerét is beletemettem, aztán egy apró keresztet készítettem faágakból, kartopapírból pedig a következőt írtam rá: „Itt nyugszik Lucy a világ legédesebb macskája, aki 1000x jobb sorsot érdemelt ennél!" Bementem, és megkeresetem az utolsó közös képünket, amin az ölemben ül én pedig belepuszilok a nyakába,egy percre elhomályosodott a látásom, aztán megráztam a fejem, és egy fekete szallagot kötöttem a barna képkeretre, amit a sírra helyeztem. Az égre emeltem a tekintetem és sírva mondtam a következőt: „-Sajnálom, biztosan van jobb és helyesebb út, de nem bírom már, kérlek vigyázz Lucy-re!"

Bemnetem a szobámba felnyitottam a laptopom tetejét, és írni kezdtem, itt tartok most, és ez az én üzenetem számotokra és a körülöttem élőknek:

Kedves olvasóim, örülök neki, hogy ennyi embert érdekelt gyötrelmes életem, tényleg fogalmam sem volt róla, hogy ilyen sokan olvassátok majd! Még később írok, ugyanis érzem, hogy az indulataim készülnek kitörni belőlem, ugyanis eszembe jutottak drágalátos felmenőim!

Anyának és Apának:

Utálom az életet, utálom a nyarat amit elvettetetek tőlem, utállak titeket, ti vagytok a világ legrosszabb szülei! Kit érdekel, hogy nektek szar,a mikor segíteni akartam is mindig csak engem tapostatok el, elegem van! Én is számítok...valkinek biztosan! Nem csak egy zsebkendő vagyok, amibe belefújjátok a gondjaitokat és aztán kidobjátok, én élőlény vagyok érző szívvel, azaz csak szívvel, még azoktól a kurva érzelmeimtől is megfosztottatok! Köszönöm nektek, hogy semmim sincs! Ég álldjon 2 kicsi húgocskám: Grace és Chistin! Apa téged siekrült újra elfogadnom és sajnálnom! Kívánom, hogy nyerd meg a harcot azzal a hülye rákkal! Anya, te viszont remélem a pokol legmélyebb bugyraiban fogsz megrohadni! Lucy, remélem jól érzed magad a mennyországban én is örömmel hagyom el ezt a helyet!

Valószínűleg ez az utolsó blogbejegyzésem, ezért is sikerült ilyen összecsapottat írnom, akiket érdekelt volna siralmas életem folytatása, azoktól elnézést kérek, de már nem bírom! Amikor ti ezt elolvassátok, én már valószínűleg nem leszek az élők sorában, de minden visszajelzést köszönök! Legyen szép életetek! Itt is van a kés a kezemben, ejtek egy vágást a csuklómtól a könyökömig, így lehet a leghamarabb elvérezni, a blogom itt hagyom megnyitva, had lássa bárki, hogy milyen sorsot szánok neki! Jobb kezemmel erősen belenyomom a kést a balba, kicsit fájt, milyen szépen spriccel, ilyen gyönyörű vörös színeket még sosem láttam! Mindent összevetve megérte! Viszlát világ, én kiszállok!