Concealed distress (Change 3.) [M. C. HUN; BEF.]

10. rész

*Diana szemszöge*
Furcsa, hogy nem emlékszem az elmúlt nyolc hónapra, de arra emlékszem, hogy nyolc hónappal ezelőtt mi történt. Jó volna arra is úgy emlékezni, mint a régebbi emlékeimre. Bár Michael szerint örüljek ennyi emléknek is. Nem biztos, hogy Mikey szeret még. Jó volna, ha tutira tudná, hogy most akkor szeret vagy sem. Azt mondtam neki, hogy az se biztos, hogy én szeretem, de... Hazudtam... Fülig szerelmes vagyok... És ostoba, mert nem mondtam el senkinek. Ó, Istenem, miért nehezíted az életet? De szerintem Michael nevében is beszélek. Meg kell ezt beszélnünk, mert meg fogok bolondulni.
Anyáékat is fel kell hívnom, hogy élek s virulok. És ennek a Brooklyn-nak a szüleit is, hogy a lányuk meghalt, úgy nyolc hónapja. De egyedül nem fog menni. De hogy fogom elmondani? „Üdv, Diana Rossberg vagyok, akit nyolc hónapon át a lányuknak hittek. Ne is várják haza Brooklyn-t, és szóljanak a munkahelyén, hogy meghalt. És beszéljenek a szüleimmel a sírkő átírásáról. Visszhall." Aztán meg szóljak anyunak, hogy ne gyászoljon, élek?
Végszóra Michael lépett be. Remélem segíteni akar, vagy elmondja, hogy szeret.
- Szia. Hogy vagy?
- Szia. Jól. Nem sok minden változott. Csak azt nem tudom, hogy mondom el a szülőknek, mi a helyzet... És te hogy vagy?
- Szarul, de büszkén. Segítsek?
- Miben?
- Abban, hogy elmondom Brooklyn szüleinek, hogy ne várják Brooklyn-t.
- Nagyon hálás volnék.
Nem kellett semmit mondanom, Michael tudta, mit kell mondania (velem ellentétben). Elmondta Mr. és Mrs. Rossberg-nek a rossz „hírt". Sőt, miután lerakta, az én szüleim fülébe is eljuttatta ezt a fejleményt.
Bevallom, nagyon szíven ütött az, hogy meg se ölelt. Vártam rá. Ilyen lehetett, amikor az amnéziás énemmel volt, lehet, így fer a dolog. De mégis úgy érzem, nem fer.
***
Anya nagyon boldog volt, amikor meglátott. Természetesen elsírta magát, mint ahogy bármely szülő ilyen esetben. A házamat nem adták el, nem volt rá vevő. És amint megtudták, hogy élek, leszedték a netről a hirdetést. Olyan jó érzés volt otthon lenni. De valószínű, hogy már örökre otthon ragadok. Nem fog újra belém szeretni. Ahhoz nagyon nagy csoda kell.
Másnap visszacipeltem a cuccaimat a saját házamba. Az ablakból tökéletesen rálátok az Európába induló járatokra. Ebben az órában nem indul oda járat, csak a 5SOS magánrepülője. Az ablak belső párkánya elég nagy ahhoz, hogy egy kuckóhoz hasonló „ágyat" csináljak. Éltem a lehetőséggel, és az ablakból figyeltem a repülőt. Felszállt. Elmentek. Előbb egy könnycsepp gördült le arcomon, majd egyre több. Megszólalt a csengő. Mondhatom nagyon jó az időzítés. Magamra kaptam egy köntöst és lementem ajtót nyitni. Kinyitottam az ajtót. Mikor megláttam, hogy ki csengetett elállt a lélegzetem. Michael állt előttem. Michael Gordon Clifford, életem szerelme, a nagy Ő.
- Szia. - köszönt.
- Michael? De... Te most mentél el... Láttam a repülőt.
- Nem mentem el. Inkább kilépek a bandából, minthogy itt hagyjalak... Megint.
Szorosan magához húzott. Nagyon jó volt újra megölelni, mintha már évek óta nem öleltem volna meg őt, mintha életem kiszakadt darabját visszarakta volna. Ezt a romantikus pillanatot egy halk kuncogás zavarta meg. Michael válla felett átnéztem. Luke, Ashton, és Calum álltak ott.
- A srácokat is hoztad? - suttogtam.
- Nem. - elfordult. - Hát ti?
- Nem fogsz kilépni a bandából, megmondjuk Mr. Neumann-nak, hogy az ünnepeket akkor is itthon töltjük, ha belegebed.
Nagyon boldoggá tett engem, hogy végül mindannyian együtt lehetünk. Imádom ezeket a srácokat, el se tudnám képzelni nélkülük az életet.
---------------------------------------------------------
Na szió. Remélem ez a rész is tetszett annak a két-három olvasómnak.☺ A vote gomb még megvan, nem veszett el.
Ja és utólag is nagyon boldog karácsonyt!☺