Február 13. van. Ottkint zuhog az havas eso, meg mindig minuszok röpködnek, az ég szürkesége pedig egyre nyomasztóbb. Az éjszaka aligha aludtam pár órát, a többit kínlódással töltöttem. Karikás szemekkel kelek fel, még csak fél hat, de már nem bírom tovább a szenvedést. Mielőtt bárki megijedne, hogy ennyire "zavarodott" lennék, elmesélem problémám okát. Nem vagyok zavarodott, sem elmebeteg, csupán kisebb félelmekkel küzdök, azok a félelmek pedig a 21. század társadalmi rétegződésein alapulnak. Ígyhát csak alvás előtt kell bevennem a gyógyszereimet, amik álmot hoznak a szememre, de sajnos nem mindig használnak. Olyan alkalmakkor, amikor valami felettébb nyugtalanít, még a gyógyszerek sem segítenek elaludni. A mai nap egy ilyen alkalom. Holnap 14., Valentin-nap, és ma van az utolsó esély arra, hogy valaki is elhívjon a bálra. Persze nem mintha olyan sokat szamítana a szememben, ha valakivel mehetnék bálozni, sokkal inkabb a "mivan ha" kérdés foglalkoztat.
Mivan ha senki nem hív el? A válasz máris megszületett a fejemben.
Megvetnek. Kinevetnek. Kigúnyolnak. Megaláznak.
Na emiatt nem tudok aludni. Ez az amitől rettegek. A legjobban a világon.
Megengedtem a csapot, a forró víz csobogott a fürdőkádba, en pedig másodpercek alatt belevetettem magam. Amint egyre több porcikámat érte el a víz, teljesen libabőrös lettem. A forróság átjárta a testemet amint egyre lejjebb süllyedtem a gőzőlgő kádban. Háromnegyed óráig áztattam magam, ezalatt az idő alatt sikerült minimálisan megnyugtatnom magam a rám váró nap miatt, majd egy torölközőbe bugyoláltan mentem vissza a szobába. Egy köntösben menten le a konyhába, majd készítettem magamnak egy bögre fekete teát. Amíg a forró, fekete löttyöt szürcsölgettem, visszatértem a szobámba felöltozni. Sokáig válogattam a ruháim között, vajon van olyan ruha, amiben nagyobb az esély, hogy valaki elhívjon? Erre a válaszom nem. Nincs olyan ruha ami lényegretörő változást érne el. Ebben a tudatban csak magamra kaptam egy fekete nadrág-fekete pulcsi-fekete dzseki összeállítást (legyünk sokszínűek), majd bezarkoztam a fürdőbe.
10 perc után már az utcán sétáltam Donnáék háza fele. A szél pirosra fújta az arcomat és az orromat, a havaseső belehullt a szemembe, melynek következtében a könnyeim is meg eredtek. Megálltam a fehér vakolatos ház előtt, majd csöngettem. Sípolás, recsegés és már nyílt is a kapu. Becsörtettem a házba, ahol apukája nyitott ajtót. -Szia Michelle-köszöntott kedvesen, ásítozva-Donna mindjárt végez, az emeleten van.
-Jóreggelt-mosolyogtam vissza-oké, fel is megyek.
-Mennj csak-csukta be mögöttem az ajtót majd visszatért a konyhába.
Donna-ék egy kis kétszintes kertesházban élnek, rendezett, egy picit régies stílusú de szép nagyon; a tetőtérben van Donna szobája, egy fürdő és egy gardrób, a földszinten konyha+ézkező, nappali és az apukája hálószobája. Otthonosan caplattam föl a lépcsőn; Donna épp készen lett így már indultunk is tovább.
Álmosan dobódtam le a padra, majd lehajtottam a fejemet és vártam a csengőt. Pont ma egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre becsöngettek, így a többi diákkal ellentétben felcsillant a szemem a csengőszó hallatán. Nem, nem vagyok ennyire stréber, de irodalommal kezdtünk, így végre pihenhettem egy kicsit. A szemeim csukva voltak, a külvilágot kizártam, és csak arra koncentráltam, hogy ebben a 45 percben valamelyest bepótoljam az esti lemaradásom. Hirtelen egy fekete "foltot" ereztem magam elott, így résnyire kinyitottam a szemem, de talán nem kellett volna. A tanárnő állt felettébb ideges fejjel előttem, karba tett kézzel. Már nyitotta a száját, mikor megszólalt mögüle egy (számomra irritálo) hang -Tanárnő ne bántsa, depis a picike-mondta nyugodtan, de mégis gúnyosan és megvetően Sharon.
A tanarnő még csak rá sem nézett, máris nekemtámadt, talán jogosan. -Maga mit képzel? Az én órámon alszik? Elő ne forduljon meg egyszer!-rikácsolta.
-Én nem is aludtam-suttogtam lehajtott fejjel az orrom alatt. Kár volt.
-És még felesel is? Hova képzeli magát, mondja?! Az órám után felkeresi az igazgatóurat-mondta lekezelően, majd visszatért a tananyaghoz.
