Apu fogalmam sincs, hogy hol van. Fel sem tűnt, de mostanában egyre kevesebbet van itthon. Anyu telepakolta az asztalt finomabbnál finomabb ételekkel, miközben végig fecsegett.
-És, Aaron, hogy megy az iskola?-tette fel az újabb kérdését, mire Aaron készséggel válaszolt.
-Mendegél, egyszer így, egyszer úgy.
-És Aaron..-kezdte volna a századik kérdését, de közbevágtam.
-Anyu! Abbahagynád a folyamatos kérdezgetést?-kérdeztem ingerülten. Anyu dühösen válaszolt.
-Te pedig abbahagynád a bunkozást? Mostanában egyre szemtelenebbül beszélsz velem-csattant fel.
-Szerintem meg ezt folytathatnánk máskor-sziszegtem kínosan.
-Oké, persze-mondta anya sértődötten, majd eltűnt a konyhába.
Zavartan néztem Aaronra. Most az egyszer rajta is láthattam, hogy kellemetlenül érzi magát.
-Ne mennyek?-nézett rám.
-Dehogyis!-mosolyodtam el.
-Oké-mosolygott már ő is. Melegséggel töltött el a mosolya.
*
-Nagyon finoman főz anyukád-tette bele ő is a tányérját a mosogatóba, miután végeztünk a vacsorával. Csak halványan elmosolyodtam, mikor hallottam, hogy pittyegett a telefonom. Gyors a zsebemhez kaptam, de az üres volt. Aaronra pillantottam, aki a kezében a saját mobilját tartotta; szóval neki jelzett a készüléke.
-Én most megyek-mosolyodott el, de most máshogy. Nem őszintén-Köszönöm a vacsorát, majd légyszíves mond meg anyukádnak is-tette zsebre a kezét, miközben kimentünk az ajtóig. Felkapta a kabátját, majd elindult.
-Köszönöm, hogy áthoztad a leckét-szóltam utánna, de a válaszát már nem hallottam.
Figyeltem, ahogy kilép az utcára, majd eltűnik a sötetbe. Vacogni kezdtem, így visszamentem a szobámba.
Becsöngetés előtt pár percel értünk be a terembe. A tanár már szokatlan módon bent volt. Amint helyet foglaltunk, rögtön bele is kezdett a mondandójába.
-Örülök, hogy végre mindenki megérkezett-ennél a résznél jelentősségteljesen ránk nézett-ma elmarad az utolsó két órátok, a 9. évfolyamban végzett felmérések miatt.
Páran hangos tapsolásban törtek ki, de a legtöbben csak szervezkedni kezdtek. Ki, mikor, hova és kivel megy ebben a szabad, körülbelül két órában.
-Jöttök mekibe?-nézett ránk Ruth.
-Kikkel?-kérdeztem nagyon nyelve.
-Aaron, Eric..-kezdte sorolni a barátnőm, de közvágtam.
-Bocsi, de megígértem anyunak, hogy délután segítek neki pakolni.
-Mi?-nézett rám értetlenül Donna is.
-Mindegy, elutazik Londonba két napra és kérte, hogy segítsek neki pakolni-magyaráztam ki magam.
-Oké-biggyesztette le a száját Ruth-Donna?
-Öhm-nézett rám a barátnőm.
-Mennyél csak-mosolyodtam el.
-Oké, megyek-nézett Ruthra.
Az idő ólomlábakon járt, mikor meghallottam az iskola végét jelző csengőt, már gondolkodtam egy örömtáncon. A suli előtt gyülekező kisebb csoporthoz sétáltunk. Ott volt Aaron is. De ez miért is baj?! A csapat épp indulni készült, én is hazafele indultam, mikor Aaron kérdőn rámnézett.
-Te nem jössz?
-Öhm.. Nem. Izé, haza kell mennem-kezdtem el dadogni. Gratu Michelle.
-Oké, akkor mehetünk is-csapta össze a tenyerét Eric, mintegy jelzés képpen.
-Sziasztok-köszöntem el gyorsan, majd haza indultam.
Otthon csak anyut találtam. Érdekes, hogy mostanában sosem látom anyut és aput együtt. Ebédeltem, majd elkezdtünk pakolászni. -És pontosan mikor is jössz haza?
-Szerdán este-dobott nekem anyu még egy kötött, fekete garbót.
-Minek még egy?-húztam el a számat.
-Imádom őket-intézte el egy vállrendítéssel.
-És miről tárgyaltok?
-Erről-arról-húzogatta anyu a vállát. Mostanában olyan fura.
-Oké. Kell még segíteni?-kérdeztem, mikor az utolso blézerét is belehajtogattam a bőröndjébe.
-Nem, köszönöm, hogy seítettél.
-Ugyan-mosolyogtam rá.
Átmentem a szobámba, majd levetettem magam az ágyamba. Hű 21. századi gyermekként minden indok nélkül vettem a kezembe a telefonomat. Ellenőriztem a közösségiket, képeket nézegettem; de semmi érdekeset nem találtam. Az ölembe vettem a tanulni valóimat, majd nekiálltam megírni a töriházit. Néha muszáj. Mikor a franciák gépgyártási eljárásait olvastam, mert a "kiegészítő anyagot ugyanúgy kell tudni, mint a nevedet"; meguntam és eldobtam a tankönyvet. Felszabadító érzés volt. Újra átnéztem a közösségiket, most már egy kicsit "esemenydúsabbnak" bizonyult. Ruth, Eric és Donna pózolnak a mekis kajával, Ruth és Eric egymást folytogatják (?), Sharon ahogy modelleket megszégenítő módon mosolyog... Várjunk csak. Mit keres ott Sharon?
Ideges lettem. Hogy miért? Hogy tudják Donnaék jól érezni magukat Sharon társaságába? Arról nem is beszélve, hogy talán épp most mászik rá Aaronra. Egyáltalán nem vagyok féltékeny, sőt, nekem semmi bajom nem lenne Sharonnal, ha... Ha nem ő lenne az, aki a legtöbb fájdalmat okozta nekem 4 év alatt, ha nem ő kevert volna bele a legtöbb kínos szituációba, ha nem ő alázott volna meg az egész iskola előtt 9.-ben. Igen, ha ezek mind nem lettek volna, bizonyára semmi bajom nem lenne Sharonnal. De tudom milyen. Ismerem eléggé ahoz, hogy nem kéne Donnaékkal lógnia. Biztos Aaron miatt. Pff.
Miközben lassan már kiskoromig visszamentem a "nosztalgiázásba" képem érkezett. Rámentem, és leesett az állam. Sharon küldte. Csak egy másodpercig láttam. És Aaront puszilta. Tuti direkt csinálta. Mi másért? Hogy idegesítsen. De miért is zavar? MIÉRT??! Ideges lettem saját magamra, hogy a saját érzéseimről nem tudok dönteni, hogy ilyen hamar felbosszantanak a dolgok. Ledobtam magam az ágyamra, majd a kezembe vettem a gyógyszereimet, és random öntöttem a kezembe.
