Délután van. És péntek. És én még mindig "beteg" vagyok. Bármelyik percben megérkezhet bármelyik osztálytársam a tanulni valókkal. Az Aaronnal való közös tanulásunkat követő napon Eric jött át, utánna pedig Ruth. Ma pedig itt ülök a szobámba és azon töröm a fejem, hogy vajon a mai délután ki lesz az, aki "elszórakoztat". Én persze nagyon jól tudom, hogy kit várok; de nem akarom bevallani magamnak. És nem is teszem. Azt mondogatom magamnak, hogy 'Bárcsak Donna vagy Ruth jönne', pedig egyértelmű, hogy Aaront várom. De miért is? MÉGIS MIÉRT?! Miközben önmarcangolásom tetőfokára értem megszólalt a csengő. Hallottam anyu gyors lépteit, ahogy az ajtó nyitódik és megérkezett "ő".
Felugrottam, majd picit vissza is vettem a lendületből, és lazán lesétáltam a lépcsőn. Halk zajok szűrődtek ki a konyhából, talán egy nevetés is? Te jó ég mi folyik itt!? Elindultam a konyha irányába, majd, még mielőtt látó távólságba kerültem volna, hallgatóztam, hátha kiderül, hogy ki van itt.
-Kicsim?-nézett rám kérdőn anya-Ki elől bujkálsz?
-Mi? Én? Ja semmi, csak lejöttem-válaszoltam zavartan. Francba, lebuktam.
-Aaron már vár-mosolygott anyu. Nagyot nyeltem.
-Szia Michelle-vigyorodott el Aaron.
-Szia-probáltam megőrizni a "higgadtságom".
-Drágáim akkor álljatok neki a tanulásnak, viszek majd fel sütit-intézkedett anyu-Aaron akkor ugye maradsz vacsorára?-nézett Aaronra.
-Természetesen csak ha nem zavarok-emelte rám kaján mosolyát Aaron. Aargh.
-Persze, hogy nem zavarsz-mosolyogtam gúnyosan.
-Jajj, olyan jó rátok nézni-sóhajtott anyu.
-Mivan?-kérdeztem körülbelül három oktávval feljebb.
-Semmi, semmi-legyintett anyu, majd feltessékelt minket a szobába.
Dühösen ültem le az ágyra. Anyunak jól esik kínos helyzetbe hozni? Aaron mit sem törődve bármiféle illemmel; levetette magát a fotelembe. -Szép szoba-mosolygott teljesen őszintén.
-Öhm hát köszii-pirultam el. Annyira zavarba tud hozni amikor természetesen mosolyog. Olyan más.
-Szóval itt a házi-dobta át az ágyamra a füzeteit.
-Köszii-nyitottam ki őket, és kezdtem el lapozgatni.
-És már meggyógyultál?-kérdezte gúnyos éllel a hangjában.
-Igen-nyeltem egy nagyot.
Mielőtt még bármit is reagálhatott volna Aaron, kopogtak az ajtón.
-Igen?-kérdeztem, bár tudtam, hogy anyu lesz az.
-Bocsi, nem is zavarok, csak hoztam be egy kis rágcsát-mosolygott.
Letett a földre egy tál chipset, majd ki is ment. Kínosan hátravágtam magam az ágyon, majd elröhögtem magam és felültem.
-Bocsii anyu miatt-szabadkoztam feltett kézzel.
-Kedves anyukád van-rázta meg a fejét-kész a házi?
-Ja, igen, bocsi itt van-adtam neki vissza a füzeteket.
-Miért kérsz mindig bocsánatot?-kérdezte komolyan, de szeme sarkában ott húzódtak a nevetőráncok.
-Nem tudom, bocs..-kértem volna újból bocsánatot, de leszólt.
-Ne!-mondta határozottan.
-Oké-nevettem el magam.
Pontosan tudtam, hogy miért kérek mindig bocsánatot. Mert félek. Az emberektől. A kínos helyzetektől. Hogy egy ilyen szituációba, ha nem jelzem, hogy ez nekem is ciki, akkor esetleg elmesélné másoknak, esetleg ezzel gúnyolódnának.. Ugyan ott lennék, ahol most. Félnék bemenni az iskolába. Egy ilyen kis semmiség miatt. Az azt követők miatt.
-Hahó Michelle-szólongat Aaron. Fel sem tűnt mennyire elkalandoztam. Felhúzott térdekkel és azokat átkaroló kezekkel bambulok magam elé, miközben a számat rágom.
-Bocsi, csak elkalandoztam.
-Az ég szerelmére. Ne mondogasd már folyamatosan, hogy bocsi-mosolyodott el halványan. Ezt állt neki igazán jól. Ez a halvány mosoly.
-Gyertek le, kész a vacsora-hallottam meg anyu hangját, ahogyan a konyhából kiáltott fel az emeletre.
Apu fogalmam sincs, hogy hol van. Fel sem tűnt, de mostanában egyre kevesebbet van itthon. Anyu telepakolta az asztalt finomabbnál finomabb ételekkel, miközben végig fecsegett.
-És, Aaron, hogy megy az iskola?-tette fel az újabb kérdését, mire Aaron készséggel válaszolt.
-Mendegél, egyszer így, egyszer úgy.
-És Aaron..-kezdte volna a századik kérdését, de közbevágtam.
-Anyu! Abbahagynád a folyamatos kérdezgetést?-kérdeztem ingerülten. Anyu dühösen válaszolt.
-Te pedig abbahagynád a bunkozást? Mostanában egyre szemtelenebbül beszélsz velem-csattant fel.
-Szerintem meg ezt folytathatnánk máskor-sziszegtem kínosan.
-Oké, persze-mondta anya sértődötten, majd eltűnt a konyhába.
Zavartan néztem Aaronra. Most az egyszer rajta is láthattam, hogy kellemetlenül érzi magát.
-Ne mennyek?-nézett rám.
-Dehogyis!-mosolyodtam el.
-Oké-mosolygott már ő is. Melegséggel töltött el a mosolya.
*
-Nagyon finoman főz anyukád-tette bele ő is a tányérját a mosogatóba, miután végeztünk a vacsorával. Csak halványan elmosolyodtam, mikor hallottam, hogy pittyegett a telefonom. Gyors a zsebemhez kaptam, de az üres volt. Aaronra pillantottam, aki a kezében a saját mobilját tartotta; szóval neki jelzett a készüléke.
-Én most megyek-mosolyodott el, de most máshogy. Nem őszintén-Köszönöm a vacsorát, majd légyszíves mond meg anyukádnak is-tette zsebre a kezét, miközben kimentünk az ajtóig. Felkapta a kabátját, majd elindult.
-Köszönöm, hogy áthoztad a leckét-szóltam utánna, de a válaszát már nem hallottam.
Figyeltem, ahogy kilép az utcára, majd eltűnik a sötetbe. Vacogni kezdtem, így visszamentem a szobámba.
