Tegnap este Donna nálunk aludt, így a történtekhez képest viszonylag jól éreztem magam. Nem maradtunk fel sokáig, mivel megfájdult a fejem, ezért olyan 10 körül bevettem a gyógyszereimet, majd elaludtunk.
Reggel mikor kinyitottam a szemem, első pillantásom a telefonomra tévedt, ami folyamatosan rezgett. Felkaptam, de mikor megláttam a kijelzőt, vissza is raktam a helyére. Nem álltam készen, hogy beszéljek Ericcel. Ez így mind rettenetesen hülyén hangzik, hiszen ő (elvileg) nem tett semmit sem ellenem, de alapból képtelen voltam bárkivel is beszélni Donnan és Ruthon kívül. Felültem az ágyba és persze rögtön feltűnt, hogy Donna nincs sehol. Magamra kaptam egy köntöst, majd fáradtan, egy picit sajgó fejjel indultam le a konyhába. A ház kihaltnak tűnt, mintha senki nem lett volna itthon. Lassan vonszoltam magam le az emeletről egészen a konyháig, ahol szintén nem találtam semmit. Ledobtam magam a konyhapultnál levő bárszékek egyikére, majd a kezemmel kitámasztottam a fejem. Vártam, de nem tudom mire. Talán valaki saját fajtámból származóra. Nem néztem az időt, és tudni kell, hogy borzalmas az időérzékem, de ha most valaki megkérdezne akkor aztmondanám, hogy 10 perc telt el. Persze tudom, hogy ez biztos nem igaz, szóval szeringem olyan 2 percet ülhettem ott. Még mindig nem adott senki sem életjelet magáról, így feltápászkodtam. A szememet szinte kiszúrta a velem szemben levő hűtőajtón egy kis sárga papír. Odabattyogtam, majd a kezembe vettem. "Szia édesem! Apuval mindketten bementünk a munkahelyünkre, kaja a hűtőben, 4 körül itthon vagyünk. Puszii, anya"
Hát oké, ezek szerint anyuékat ne keressem. És Donna? Nyúltam a telefonomért, hogy felhívjam, de persze az a szobámban maradt. Visszaültem a konyhapulthoz, majd a vonalas telefonról próbálkoztam. Kicsöngött, második csengésre fel is vette. -Hol vagy?-kezdtem bele köszönés nélkül.
-Tessék?-válaszolta egy idős női hang.
-Öhm Donna?-kérdeztem értetlenkedve.
-Hallo? Ki beszél? Mit akar?-bombázott kérdésekkel a titokzatos idegen.
-Elnézést kivel beszélek?-kérdeztem megszeppenve.
-Elisabeth-köszörülte meg a torkát a vonal túlsó oldalán levő nénike.
-Elnézést, szerintem rossz számot hívtam.. Viszhall-tettem le gyorsan a telefont.
Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. Ujra tárcsáztam, de ebben az esetben háromszor olvastam át a telefonszámot, hogy jól irtam e be. A szám jónak tűnt, így rányomtam a hívás gombra.
-Szia-hallottam meg Donna hangját, amitől teljesen megnyugodtam.
-Pfuu örülök hogy te vagy-kezdtem köszönés nélkül.
-Mivan?-röhögött bele a készülékbe.
-Az előbb félretárcsáztam, és valami nénikét hívtma fel-rágcsáltam az ajkaimat. Válaszként csak nevetést kaptam-és amugy hol is vagy?-tértem rá az eredeti témára.
-Öhm, itthon. Apu hívott, hogy siessek haza, mert délben megyünk egy családi ebédre-kezdett bele.
-Jó, de miért nem szóltál hogy elmész?
-Anyukáddal találkoztam, és aztmondta majd ő szól, menjek csak nyugodtan-válaszolta értetlenül.
-Persze hogy nem szólt-sóhajtottam nagyot.
-Bocsi de mennem is kell, majd este felhívlak-tette le e telefont sietősen.
A telefont visszahelyeztem az eredeti helyére és elindultam fel a szobámba. Vissza feküdtem az ágyba, majd a kezembe vettem a telefont. Lassan rámentem a facebookra, de talán nem kellett volna. A posztot, amiben mi szereplünk, többen is megosztották már, és a kommentek is szép lassan növekedtek. Félve vezettem rá az egeret, félve nyitottam meg a kommenteket. Amint elolvastam az elsőt, máris urrá lett rajtam a tömör félelem.
Folytak a könnyeim. Megállás nélkül. Az agyam kattogott.
'Ez ekkora tragédia lenne? Miért akadok ki ennyire? Te jó ég, mindjárt 18 leszek, és emiatt sírok? Szánalmas vagyok. Ki az aki ilyen miatt sír? Még az ovisok sem.'
Ez a gondolatmenet elérte a hatását, ugyanis a sírás átment fulladozó hisztibe. Jeeee. Épp mégjobban akartam magam sajnálni, mikor rezgett a telefonom. Leolvastam a képernyőről a telefonszámot, nem ismertem fel. Hirtelen rányomtam a zölden villogó gombra, majd a fülemhez emeltem a készüléket. -Igen?-vettem egy mély levegőt, elnyomva a sírós hangomat.
-Szia Michelle-köszönt egy fiú hang. Egy ismerős fiú hang.
-Mit akarsz?-kérdeztem indulatosan.
-Beszélni. Mindjárt ott vagyok a házatok előtt. Beengednél kérlek?-kérdezte szenvedő hangon.
-Miért-nyögtem ki az első eszembe jutó szót.
-Beszélni?-kérdezte cinikusan.
-Nem-vágtam rá.
-Oké, akkor öt perc múlva előttetek vagyok-tette le a telefont.
Idegesen dobtam magam hátra, de hirtelen fel is pattantam mikor körbenéztem a szobámban. Zsepik, ruhák és zsepik mindenhol, meg persze zsepik. Felkeltem, hogy gyors összeszedjem őket, mikor csöngettek. Idegesen vágtattam le a lépcsőn ajtótnyitni.
-Mit akarsz Eric?-kérdeztem idegesen, köszönés nélkül.
-Szia Michelle-vigyorgott.
-Mit akarsz?-vontam fel a szemöldökömet kérdőn.
-Beszélni-indult el befele.
-Hallgatlak-próbálltam több-kevesebb sikerrel "flegmázni".
-Szóval-indult el a szobám fele.
-Hé! Mit akarsz? Hova mész?-kiáltottam rá.
-Felmenni beszélni?-fordult vissza majd elröhögte magát.
-Mondjad itt-makacsoltam meg magam.
-Miért? Van valami a szobádba?-villantotta meg a fogsorát.
-Nincs. Vagyis van. De csak kupi-hebegtem össze vissza.
-Nyugi, nem foglak bezárni a szobádba és megerőszakolni-röhögött fel újból.
-Haha-grimaszoltam-Ha valamit akarsz mondani, akkor mondjad itt, és aztán mehetsz is-fontam karba kezeimet.
Hirtelen hangos csörömpölésre lettem figyelmes. A szobámból. Ilyen nincs. Ez nem igaz. -Ki van a szobádba?-húzta fel a szemöldökét Eric.
-Senki-vágtam rá a kelleténél egy picit hevesebben.
-Ahaaaaaam... Na mindegy akkor én nem is zavarok, majd beszélünk holnap a suliban-lépett ki az ajtón.
-Akkor mégsem mondasz semmit?-zavarodtam össze.
-De. Beszéltünk. Nem arról amiről terveztem, hogy semmi közöm a sulis cikkhez, de latom nem viselt meg, szóval megyek is-indult haza. Gondolom haza megy. Van nem is tudom. Aah mindegy.
-Szia-motyogtam az orrom alatt majd gyors becsuktam az ajtót és felrohantam a szobámba.
Csak feküdtem az ágyon. Gondolatok cikáztak a fejemben. Ha holnap bemegyek a suliba, mindenki tekintetét magamon érezhetem majd. Gúnyos vigyorok, lenéző mosolyok, szánakozó arckifejezések... Nem, én ezt nem bírnám elviselni. Úgy érzem szétcsúszok. Az ilyesfajta hangulat mindig meghozza a kellő hatását, a fejem egyre fájdalmasabban sajgott. Mozogni nem volt kedvem, még levegőt venni is lusta voltam, a mellkasom csak végszükség esetén emelkedett és süllyedt vissza. Lecsuktam a szemem, majd lassan elaludtam.
Egy óra telhetett el, nagyokat pislogva ültem fel az ágyban. 4 óra volt, anyuék már haza is jöttek. Álmos fejjel sétáltam le a konyhába, ahol anyu a laptopja előtt ült, apu pedig telefonált. -Szia kicsim-pattant fel anyu.
-Hali-motyogtam-Mit intéztek ennyire?-kérdeztem kérdőn.
-Áhh semmi fontosat-legyintett anyu.
-Oké..-indultam el álmosan a hűtő irányába.
-Hogyhogy aludtál? Nem érzed jól magad? Minden oké?-jött utánnam anyu a kérdéseivel.
-Öhm ja. Minden oké-kezdtem-azazhát mégse. Mármint nagyon fáj a fejem, és görcsöl a hasam-néztem anyura fájdalmasan.
-Mi történt?-riadt meg anyu.
-Szerintem csak megfázás-szólt közbe apu, a telefonját eltakarva fél percre.
-Menj gyors fel a szobádba, mindjárt mérünk egy lázat-pattogott anyu.
Lassan caplattam vissza az emeletre. Nem voltam beteg. Nem volt semmi bajom. Már a fejfájásom is elmúlt. Hogy miért csináltam? Tudom gyerekes, de eldöntöttem, hogy nem megyek be suliba. Képtelen voltam. És a lázmérő egy másodperce a teába érintve, míg anyu lement, megtette a hatását, 39°-os "láz".
