Álmosan, idegesen és szorongva keltem fel. A gyógyszereim bár elérik, hogy éjszaka "rendesen" aludjak, a reggeli álmosságot semmi nem tudja elűzni. Karikákkal a szemem alatt készülődtem el, több-kevesebb sikerrel átváltottam "zombie-style"-ból "semmiéletkedvemdeazértmosolyogjunkbármilyenijesztőenisfestünk"-be. Jippi jippi jé. Levánszorogtam a lépcsőn, ahol a hasonló kinézetű anyukámmal találkoztam. A miénk már csak ilyen zombie család. Felkaptam a pultra készített kulacsomban a reggeli kávémat, majd elindultam az iskolába. Egész odáig nem tűnt fel, hogy milyen lassan megyek, míg rá nem eszméltem; 10 perc múlva kezdődik az első órám. Eddig észre sem vettem, hogy szándékosan megyek ilyen lassan, hogy minél később érjek be az iskolába. Mikor megálltam a sötétbarnára festett vaskapú előtt, vettem még egy mély levegőt, majd bementem. A portással csak "morogva" köszöntöttük egymást, és már mentem is tovább. Mielőtt benyitottam volna a termünkbe, vettém még egy nagy levegőt, majd még egyet és még egyet, majd beléptem 'most már minden mindegy' alapon.
Pozitívum, hogy az osztály többsége rám se hederített; negatívum, hogy akiknek nem kellett volna észrevenni, mind idekapta a fejét. Értsd ezalatt: Ericet, Aaront, Sharont és barátnőit. Eric fürkésző pillantásokkal lesett felém, Sharon és a barátnői gúnyosan összesúgtak, Aaron pedig.. Aaron csak üres tekintettel nézett rám. Semmit nem tudtam kivenni a tekintetéből. Zavartan elkaptam a fejem, majd levágódtam Donna mellé a padba. -Sziasztok-motyogtam.
-Minden oké?-vizslatott Donna és Ruth egyaránt.
-Persze, csak álmos vagyok-ásítottam el a végét.
-Nagyon gyanús vagy te nekem-méregetett Donna összehúzott szemekkel.
-Majd következő szünetben elmesélem-legyintettem, mintha csak egy kis apróságról lenne szó.
Beszélgetésünket a csengő, majd a tanár érkezése szakította félbe. -Ezt most megúsztad. De következő szünetben addig nem mész sehova, amíg el nem meséled, hogy mi a baj-nézett rám szúrós szemmel a barátnőm, de a végére halványan elmosolyodott.
Az óra egyértelmű, hogy ilyenkor telik a leggyorsabban; és mire kitalálhattam volna, hogy hogyan tálalom a tegnapi nap eseményeit, már ki is csöngettek. -Hallgatlak-fordult rögtön felém Donna.
-Oké-sóhajtottam egyet,-Tehát tegnap elmentem Ericékkel a városba fotózni.
És elmeséltem az egészet. Hogy elmentem fotózni, hogy ott volt Aaron és Sharon is, hogy Sharon milyen utálatosan viselkedett, hogy azt mondtam Aaronnak, hogy flörtölt velem, hogy Sharon kiakadt, hogy Aaron nem akadt ki, hogy Eric semmit nem értett, hogy otthagytam őket, hogy elfutottam, hogy sírtam. Hogy ilyen szerencsétlen is csak én lehetek, és hogy már biztos mindenki tudja. Donna először csak furcsán nézett, aztán sajnálatot láttam szemeiben és megértést, majd haragot. Mikor hosszú monológomat befejeztem, Donna felpattant. Ilyedten néztem rá, mire indulatosan elindult az előbbiben kibeszélt személyek felé. Rémülve kiabáltam utánna, de mint ha meg sem hallotta volna. Pedig biztosan hallotta. Az oszály másik végéből csak annyit láttam, hogy a barátnőm bosszúsan Aaronék elé lép, majd magyarázni kezd. Lesütött szemmel dörzsöltem izzadt tenyeremet a farmerom szárába, miközben Donna még mindig Aaronékkal "beszélgetett". Mikor visszatért, mint egy ragadozó lecsaptam rá. -Most miért kellett? Miért? Normális vagy? És mit mondtál nekik? És ők mit mondtak? És MIÉRT?-záporoztam idegesen a kérdéseimmel.
-Először vegyél levegőt. Másodszor megmondtam nekik, hogy zaklatott voltál, mert meghalt a macskád, és ilyenkor nem szabad komolyan venni-kacsintott rám-és Aaron ezután közölte, hogy semmi probléma, nem akarta hogy kínos szituációba kerülj, és sajnálja a macskád.
-Mi??! Donna, nekem nincs is macskám-néztem esetlenül a barátnőmre.
-Persze, tegnap halt meg-kacagott fel.
-Ez egyáltalán nem vicces-kezdtem el "duzzogni",-és Sharon mit mondott?
-Nemtudom, megmondtam neki, hogy nem kell figyelnie mert nem rá tartozik-vonta meg a vállát Donna.
Válaszul csak felsóhajtottam. Felálltam, majd Donnát magammal rángatva elindultam a büfébe. Vettünk egy-egy muffint, majd az iskola udvaron levő padra leülve beszélgettünk. Az órák ugyanolyan csigatempóban teltek mint bármely másik nap, ugyanakkor a "nap meglepetése" délután ért. Épp hogy csak hazaértem, anyuék máris letámadtak. Azazhát, épphogy nem támadtak.. Miközben elindultam felfele, beköszöntem a konyhába, de amikor megláttam anyut és aput a konyhában, némán, rögtön vissza is fordultam. -Sziasztok..-köszöntem felvont szemöldökkel.
-Szia kicsim-kezdte anyu-milyen volt a suli?
-Oké, mi folyik itt?-ültem le velük szembe az asztalhoz.
-A szülinapodig már csak egy hónap van, és anyáddal arra gondoltunk..-köszörülte meg a torkát apu,-hogy már régen utaztál.
-Tejóég, köszönöm, köszönöm, köszönöm-hadartam miközben mindkettejüket megöleltem.
-De még be sem fejeztük-nézett rám furcsán anyu.
-Hát igen, de ez már annyira adta magát-vigyorogtam.-És hova megyünk?
-Hát arra gobdoltunk, hogy Svájc lenne az úticél-mosolyodott el halványan apu.
Egy három évest is megszégyenítő örvendezéssel, és egy gepárdot is megszégyenítő gyorsasággal rohangam fel a szobámba. Levetődtem az íróasztalomhoz, majd bepötyögtem a keresőbe, hogy "Svájc". Aztán újabb és újabb oldalakat és hivatkozásokat nyitottam meg, újabb és újjab helyeket jegyzeteltem ki. Már most imádtam, pedig anyuék épphogy mondtak volna bármit is az utazással kapcsolatban.
