Amnézia

1.rész

"Kedves én! Ha bármikor is elveszítenéd az emlékezetedet, olvasd újra a naplódat. Szeretettel jó magad Ariana Tyren" Ez volt a legelső sor amit megláttam a könyvben, amit egy számomra idegen férfi nyújtott felém. Körbe néztem, szerintem egy kórházban lehettem. Minden csupa fehér, rajtam egy ruha volt, ráadásul infúzióra kötve ültem a nem túl kényelmes ágyon. Mikor felkeltem már itt találtam magam, ezzel a férfivel az oldalamon. Azt mondta, hogy ő az én férjem és éppen az esküvő napjára készültem és akkor estem össze a konyhában, így kerültem ide. De akkor miért veszítettem el minden emlékemet régi énemről?
- Most már emlékszel bármire is?— kérdezte várakozóan.
- Még csak az első oldalt sikerült elolvasnom, amin 3 mondat volt. Ebből csak a nevemet tudtam meg, semmi mást. Szóval ha megkérhetnélek arra, hogy magamra hadj míg végig olvasom a könyvet, annak örülnék. Szeretnék mindenre magamtól rájönni. Majd szólni fogok, ha bármi is kellene.
- Ahogy szeretnéd. A naplód többi részét oda tettem az ágyad mellé. Összesen 8 ilyen könyvet írtál tele. Minden egyes nap írtál valamit. És ezt egészen 14 éves korod óta vezeted. Szóval nem kell sietned sehova. Én itt megvárlak.
- Kösz. - Ahogy becsukta maga mögött az ajtót visszamélyedtem az olvasásba. Az első könyv felénél tarottam, mikor valaki bekopogott hozzám.
- Szabaaad – kiáltottam.

Egy szőke hajú, hajszál vékony lány nyitotta ki az ajtót.
- Ana! Hát felkeltél? Annyira örülök neked. Nagyon hiányoztál! Az a tapló azt mondta, hogy nem enged be senkit hozzád... Tényleg kezd már az agyamra menni – látva értetlenkedő fejemet, elmagyarázta újra a helyzetet. – Én a leeeeegjobb barátod vagyok, elméletileg. Bár volt egy kisebb nagyobb vitánk az esküvőd előtt. De mindig, mondtad, ha elveszítenéd az emlékeidet akkor ne mondjak el semmit, csak nyújtsam ezt át neked. Mellesleg a nevem Miriam. De csak Mir-nek szoktál hívni. Én ajánlottam fel az ötletett, hogy vezess egy ilyen naplót, mikor találkoztunk a gimiben. Nem hittem volna, hogy valamikor szükséged lesz rá. Remélem nemsokára újra visszakapod az emlékeidet, és jobb időket fogsz majd megélni - hangjában érződött a bánat és egy kesernyés ízt hagyott maga után. Átnyújtott egy másik könyvet, átölelet, majd elhagyta a szobát.
- Meg se tudtam szólalni... Volt ilyen barátom? - értetlenkedtem. De csak vállat vontam és tovább olvastam. Mikor már végig olvastam az első könyvet már beesteledett. Kinyitottam a másik könyvet amit még Mir adott. Kiderült, hogy az az utolsó könyv. Szóval a "férjem" nem tud erről a könyvről. Vajon miért? De láttam, hogy még csak az 1/5-nél tartott így elkezdtem onnan folytatni, ahonnan abba maradt.

"Kedves én. Ma ébredtem fel a kórházban és megismerkédtem két igazán furcsa emberrel. Az egyik azt állítja, hogy ő a férjem, a másikpedig a legjobb barátnőm Mir. Újra olvastam a legelső könyvet, amiből megtudtam, hogy az első évem a középiskolában milyen siralmas volt. Végig csak sírtam, és még Mir-nek se mertem elmondani az igazat, hogy mindenki csúfolt a külsőm miatt. Titokban vágtam magam ráadásul. A szüleim éppen váló félben voltak, így rájuk se támaszkodhattam. Ennek ellenére, volt egy srác, aki végig velem volt és támogatott, annak ellenére, hogy az iskolában messze elkerült. Végül a szüleim nem váltak el, így a nyomás is kisebb lett rajtam. Mikor beszéltem az iskolában történtekről nekik, azt mondták ez nem maradhat így tovább, így elköltöztünk. És egy új életet kezdtem abban a városban ahol most vagyok. Az olvasásomban meg-meg zavart az orvos mindenféle vizsgálatok miatt, így lassan haladtam a saját tevékenységemmel. A telefonomat is megnéztem. Valaki megpróbálta feloldani, de nem sikerült neki, így le volt blokkolva 1 teljes napig. De az ujj lenyomatommal sikerült feloldanom. Milyen modern technika ez már. Megtaláltam a régi üzeneteimet, amiket vegig görgettem. Találtam elég érdekes képeket is a telefonomban. Így legalább már nagyjából tudtam társítani a neveket képekkel. Kiderült számomra az is, hogy egy nagyon élénk ember lehettem, tele energiával és mindenkihez egyaránt kedves voltam. Valaki meg is jegyezte, hogy ez lesz a végzetem. Lehet komolyan kellene ezt vennem. Időközben a szüleim is meglátogattak, nem ismertem rájuk. Pedig nagyon türelmesek voltak hozzám. De egyszerűen nem ismertem fel őket. Idegenek voltak számomra, ahogy én is nekik ebben az állapotban. Biztos sokkot kapott édesanyám, hogy nem ismertem rá. De ez nem az én hibám. Végül 21:37kor elmentem aludni. Majd holnap újra találkozunk. 20ÉÉ.HH.NN."

Becsuktam a könyvet és elmentem aludni. De valahogy nem tudtam, csak néztem a plafont és elgondolkoztam. Milyen lehetett az előző életem? Egyáltalán visszakapom az emlékeimet? Miért veszíthettem el az emlékeimet? Aaahj... Szeretnék már újra normális lenni! Ahogy egyre több kérdés halmozódott fel bennem, annál álmosabbá váltam. A végén nem is vettem észre hogy elaludtam.