Amnézia

6.rész

- Miért kérded? - lepődött meg Matt.
- Ez az egyetlen dolog, amire magamtól emlékezni tudok. Egy padlás, akkor mentem fel oda, mikor Demo összepiszkolta a ruhámat - vallottam be.
- Ezt nem hiszem el... Komolyan ezért kellett elveszítened az emlékeidet, mert elakartad rejteni a ruhádat?! - látszott rajta, hogy lesokkalta a hallottak.
- Ez nem igaz! Valaki hátulról megtámadott, mikor jöttem le a létrán! Nem baleset volt. Nem akartam elrejteni a ruhát! Azt a tisztítóba vittem! Én se tudom mit kerestem a padláson...
- Tudod mennyire ostorozom magamat miatta? És miért mondod, azt hogy valaki hátulról megtámadott? Mindig bezárod az összes ajtót meg kaput mikor otthon vagy. Senki nem juthatott be a házba, ha nincsen kulcsa... Ezzel arra gyanakszol, hogy én voltam a tettes? - Ált fel hirtelen a helyéről. Nem akart hinni a saját szavainak.
- Dehogy is! Nem téged okollak. Főleg azért nem, mert akkor miért mesélnél nekem dolgokat. Miért akarnál feleségül venni meg a többi. Ne aggódj emiatt. Csak szeretnék rájönni az elveszett emlékeimre. Na meg rád is. Tudod mennyire nehéz "otthon" lenni, mikor semmire nem emlékszem erről a helyről? Anyának meg apának hívni a "szüleimet" akikre nem is emlékszem? Az ismerőseim egyszerűen idegenek számomra, senkivel se tudok normálisan beszélni. Tudod mennyire nehéz a szemedbe nézni, úgy hogy nem tudom mit kellene érezzek irántad? Minden annyira zavaros... De nem tudok mindenre egyből emlékezni! - Fakadtam ki, éreztem, hogy könnyen csordulnak le az arcomon. Gyorsan elfordultam és megtöröltem a szemeimet. Közben Matt megölelt hátulról.
- Sajnálom - mondta szomorú hangon. - Nem akartam felemelni a hangomat, főleg nem rád és nem így. De értsd meg, hogy nagyon szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Szeretnéd akkor megnézni a padlást? Természetesen ott leszek, hogy elkapjalak, ha esetleg megcsúsznál - éreztem, hogy ölelése egyre szorosabb lett. Mintha bármelyik percben eltűnhetnék.
- Meg akarom nézni. Hátha eszembe jut valami - szorítottam meg a karját annak jeléül, hogy nem fogok eltűnni. Visszamentünk a bejárathoz, Matt kihúzott egy létrát a tárolóból és felállította nekem. - Na akkor hadd lássam. Voltál azóta a padláson? - Próbáltam megtörni a nagyon borús csendet.
- Nem igazán. A padlást csak akkor nyitottuk ki, mikor ideköltöztünk. Régi dolgokat tároltál ott, amiket nem tudtál kidobni, vagy kötötted őket valamihez.
- Akkor a naplóimat is itt tároltam?
- Nem azoknak külön helyük volt a dolgozó szobád polcain. Minden héten újra olvastad valamelyik kötetet. Soha nem értettem miért. A kilencedik, amiket elkezdtél még mindig ott hever az asztalodon.

Ennek hallatán megálltam a létra mászásban. Matt azt mondta, hogy amit legutoljára írtam, az ott van fent a szobámba. Viszont akkor mi volt az, amit Mir adott nekem a kórházba, amiről még ő se tudott? Lett volna valami amit takargatok?

- Történt valami? Félsz, hogy leesel? Ne aggódj nem engedem azt! - Nézett rám aggodalmas szemekkel.
- Nem az, csak kicsit elfáradtam, de megyek tovább - azzal kinyitottam és felmentem a padlásra. Egy csomó felcímkézett ládát találtam.
- Én is felmegyek! - hallottam ahogy jön fel Matt utánam.
- Oké, nyugodtan - kezdtem el kutakodni a dobozok között.

Nagyon sok kacatot találtam, nem ismertem fel mindegyiket, de nosztalgikus érzés fogott el, akármelyikre is néztem is. Voltak olyanok is, amiket felismertem, nagyon meghatódtam rajta. Aztán találtam egy tiarát meg egy szalagot, amire az volt ráírva, hogy bride-to-be (leendő feleség). Valahogy megcsapott egy emlékfoszlány ezzel kapcsolatban. Éppen a leánybúcsúmra készülődtünk Mir-rel, mikor mindent a keze alá akart venni, mintha a sajátját tervezte volna meg. Mindenbe belekötött, mindent másképpen akart mint én. Valahogy nagyon nem jött ki jól a helyzet, így el se jött rá, ami miatt persze megsértődtem. A távolból hallottam, hogy valaki hív.

- Ariana, Ariana! Hallasz engem? - éreztem ahogy Matt próbál friss levegőt legyezni felém egy doboz fedelével, ismét a térdé ébredtem fel... - Történt valami? Hirtelen elborultál és nem válaszoltál már nekem.
- Bocsi, csak megint egy emlékfoszlányt láttam, a leánybúcsúmról - sóhajtottam. - Nem volt valami kellemes, hogy őszinte legyek. Mir nagyon szeretett volna mindenbe beleszólni.
- Elhiszem kicsim. Szinte az egész esküvőnkbe beleakart szólni. De ne aggódj miatta. A kórházas eset óta beszéltetek már?
- Nem igazán. Nem nagyon keresem senki társaságát, míg nincsen valami normális emlékképem mindenkiről. Voltak Mir-en kívül vannak más barátaim?
- Igen rengeteg. De egyiküknek se mondtam el, hogy mi történt veled. Szerintem agyon bombáztak volna téged és nem tudtál volna mit kezdeni vele, csak magadba húzódtál volna. De ha gondolod, akkor felhívhatod őket és megmagyarázhatod nekik az eltűnésed és az esküvő elnapolása miatt.
- Megszervezted az elnapolást? - lepődtem meg.
- Igazából aggódtam, meg féltem is miatta. Nagyon vártuk a napot, pont következő héten tartottuk volna. De nagy a kockázat rá, hogy nem emlékszel rá, hogy ki vagyok és mit érzel irántam, és nem akartam, hogy rosszuk érezd magad, vagy csak kötelességből mondj igent az oltárnál. Szóval mindenkinek küldtem egy lapot, hogy nyomós indokok miatt, egy időre elnapoljuk az esküvőt, de majd idővel küldünk megint meghívót miatta. Úgy éreztem, hogy nem igazán örültél volna neki, ha aggódtak volna miattad, habár mindennap kapom a telefon hívásokat, arról mi történt, és hogy mi ronthatta el a kapcsolatunkat. Csak annyit mondtam erre, hogy családi ok miatt.
- Oh értem. Akkor nem mondtad meg a rendes indokot? Szerintem viszont emiatt nagyobb felhajtást fogunk kelteni, mint ha megmondtad volna nekik az igazat - tettem homlokomra kezemet.
- Szeretnél lemenni pihenni egy kicsit? - segített fel Matt.
- Lehet, hogy igen. Mennyi ember jelzett eddig vissza az esküvő lemondása miatt? - próbáltam lemászni a létrán.
- Hmmm... Elég sokan, őszintén szólva nem emlékszem, de körülbelül 20-an már visszajeleztek miatta.
- Hány embert hívtunk meg? - kezdtem gyanakodni.
- Család, csoport vagy embert? - jött le ő is a padlásról.
- inkább mond, hogy csoportot, lehet úgy egyszerűbb - valahogy féltem hallani a számot.
- Igazából van egy füzeted ahova leírtad ezeket. Jobb lenne, ha csak mindenkit felhívnánk ha meg szeretnéd magyarázni a helyzetet. Mindenek előtt először is pihenj le! Felkísérlek a szobába, ott nyugodtan le tudsz dőlni. Fel tudsz menni a lépcsőn, vagy kell segítség? - aggodalmaskodva próbált nem túl erőszakosan felsegíteni a második emeletre.
- Ne aggódj annyira, jól vagyok. Csak mikor megcsapnak az emlékek kicsit megfájdul a fejem. Jobban érezném magamat, ha felhívnánk mindenkit és megmondanánk nekik mi a helyzet.
- Azzal nem fogunk tudni végezni egy nap alatt, attól tartok kicsim - nyitotta ki az ajtót előttem.

A szoba nagyon hangulatos. Élénk színek, de mégis olyan megnyugtató érzés fog el, mikor belépünk. Nem olyan erős de még is kitűnik valahogyan. A szoba nagyon takaros volt és tágas. Egy nagy ablak nyílt a kertre, így minden reggel világos lehetett a szobában. A függöny viszont pont annyira sötétített, hogy még napközben se tudott semmi se megzavarni. Szekrényt nem láttam, ami annak a jele, hogy beépített szekrények voltak a szobában. Kivétel ez alól egy régi kézzel faragott kis fiókos szekrény, aminek a tetején egy tükör volt. Az ággyal szemben volt pont egy másik ajtó lehet a szekrényt nyitotta. Az ágy mindkét oldalán állt egy kis éjjeli szekrény. Valahogy meg tudtam különböztetni az oldalakat. Az enyém lehetett az ablakhoz közelebbi, mert azon az éjjeli szekrényen nagyon sok kép volt meg mindenféle könyv. A másikon inkább táblagépek, meg tervezői magazinok hevertek.

- Valahogy otthon érzem magam itt - mosolyogtam.
- Ezt jó hallani! Ha tényleg így gondolod, akkor bármikor visszaköltözhetsz. Rudy is nagyon hiányol ám téged - csillantak meg Matt szemei.
- Ez kedves tőled. Szerintem azért kellene még egy kis idő. Nem tudom valahogy elképzelni, hogy osztozzak veled egy ágyon... Egy ideig azért még szeretném jobban megismerni magamat, meg persze mindenki mást.
- Ahogy gondolod, de szerintem nagyon rémes egyedül egy ekkora ágyon aludni - sóhajtott. - Mivel nem szereted, ha kutyaszőrös az ágy ezért még Rudy se tud velem aludni. Lassan azon gondolkozok, hogy veszek egy hatalmas plüss macit, hogy addig azzal aludjak.
- Hahaha, azt el tudnám képzelni - nevettem. - Akkor most azt szeretnéd, hogy aludjak? - ültem le az ágy szélére.
- Vagy legalábbis pihenni. Addig én összeszedek mindent, hogy könnyebb legyen minden elintézni.
- Matt, ha esetleg majd megint mindenre emlékezni fogok, és nem fogsz kiszeretni belőlem, akkor is megkérnéd a kezemet? Hiszen annyit áldozhattunk erre a napra, de aztán mindent le kellett fújnunk, amit nagyon sajnálok.
- Ugyan már miért mondod ezt? Őszintén szólva annyiszor kérném meg a kezedet ahányszor csak tudnám. Akár most helyben. De akkor el kéne szaladnom jegygyűrűért... - hadonászott össze-vissza. Olyan esetlennek tűnt, mint egy kisfiú, még is a szavai kétségtelenül igazak voltak. - Mellesleg az esküvő nem volt költséges a számunkra. Elég sok kapcsolatunk van mindenfelé, így az esküvő árát megúsztuk harmad annyiból, mint bárki más. És még így is meg tudtuk venni ezt a házat, és fel tudtuk újítani meg rendezni. Ha baj is lenne, szerintem ha egyedül dolgoznék akkor is 2-3 év alatt megtudnám keresni megint azt az összeget, hogy az elejétől kezdjük az esküvőt, ebbe pedig a ruhádat, az enyémet is, a koszorúslányokét, a vőfélyekét meg minden egyéb kelléket beleértek. Szóval emiatt nem kell aggódnod. Igazából csak attól tartok, hogy energiánkból lesz híján, hogy még egy ilyen kaliberű esküvőt megszervezzünk.
- Lehet igazából könnyebb lesz, ha nem lesz ott olyan ember, aki mindig mindenbe beleköt, mintha az övé lenne - húztam el a szám szélét.
- Haha igazad lehet - azzal lenyomott az ágyra és betakart. - A jó kislányoknak most délutáni szunyóka van, hogy megőrizzék bőrük épségét. Pihenj egy kicsit - nyomott egy puszit a homlokomra. Ismét éreztem, hogy a vér az arcomba fut. - Nagyon hiányoztál - villantott egy nagyon széles ámde magányos mosolyt majd kiment a szobából. Én meg akaratomon kívül mély álomba merültem.