Amnézia

2.rész

A reggeli vizsgálatok után az orvos azt mondta, hogy még ezen a héten haza engednek. Örültem neki, mert valahogy nem éreztem magam nagyon nyugodtnak ebben a környezetben. Őszintén szólva már most haza mennék. Egyáltalán mit hívhatok otthonnak? Ha haza megyek, akkor az hol lesz? Mert ilyen állapotban kínos lenne együtt élni a "férjemmel". De a szüleimet se szeretném leterhelni azzal, hogy mindent elmeséljenek nekem. Bár lehet ez lenne a legjobb megoldás. A gyerekkori képeim lehet segítenének visszanyerni valamit. Igaz, hogy elolvastam az első könyvet, de nem nagyon rémlik belőle semmi. Illetve a titokzatos napló, amibe most írok, nem merem elolvasni az oldalait, mert mind be van hajtva. Mi történhetett? A következő kötethez nyúltam, de mikor elkezdtem olvasni, félbeszakítottak.

- Ebéd idő van - kopogott be az újonc nővér. - Ma igazán különleges ebéd lesz, még egy kis édesség is jár hozzá. Azt hallottam, hogy ön annak a híres cukrászdának a tulaja, ami a metrómegálló közelében nyílt tavaly. Én magam is sokat jártam abba a cukrászdába még az elején, de sajnos azóta elköltöztünk így nem nagyon volt sok esélyem arra járni - nevetett kicsit szégyenlősen miközben pakolta elém az ebédet a kis asztalkára.
- Elnézést kell, hogy kérjek de sajnos nem nagyon emlékszem a dolgokra. Az orvosok azt mondták, hogy ideiglenes amnéziában szenvedek, így nem igazán értem miről beszél - vallottam be őszintén. - De igazán kedves öntől, hogy ennyire kedvelte a cukrászdámat.
- Oh, elnézést kérek akkor. Nem olvastam el még az orvosi jelentést. De ha majd egyszer megint kinyit a cukrászda akkor szívesen benéznék oda még egyszer. Jó étvágyat. Ha bármire szüksége lenne, csak nyomja meg a jelzőt és itt leszek - köszönt el tőlem.

Ismét egyedül maradtam a szobában. Nem nagyon volt étvágyam így hát elkezdtem olvasni a második kötetét a "sorozatnak" hiszen jobbhíján ezt tudom most csinálni. De jobb is, legalább tanulok magamról egy keveset. Úgy tűnik szorgos voltam az iskolában, de lusta otthon. Nem szerettem nagyon mozogni, és az egyik osztálytársam nagyon tetszett nekem, de soha nem mertem megmondani neki, mert Mir is szerette. Milyen előzékeny voltam. Az érzések, amiket papírra vetettem anno nagyon idegennek tűnik. Valahogy semmi nem rémlik ebből. Mikor az utolsó oldalt kezdtem olvasni, hirtelen megakadt a szemem egy szavamon, tragédia. Hirtelen beugrott egy kép és elkezdett hasogatni a fejem. Éreztem, hogy valami a halántékomra csap. Éreztem hogy hihetetlenül fáj, mintha bevertem volna. Vajon mi lehetett ez? Egy sötét szoba, ami tele volt porral meg pókhálóval. Hol lehetett ez? De mikor olvastam tovább a sorokat egyszerűen nem jöttem rá. A tragédia amit említettem a könyvben az a sport napos tragédia volt, mikor elkezdtem menstruálni kosárlabdázás közben. Az amit láttam messze állt attól, ami beugrott nekem. Vajon mi történhetett velem igazából? Kivert a víz, éreztem, hogy kifut a vér az ujjaimból, elkezdtem levegő után kapkodni, mintha fuldokolnék.

- Azonnal hívják az ügyeletes orvost! A páciensnek rohama van - hallottam a nővér hangját, de az arcát már nem láttam. A szemeim nyitva voltak, de csak fényt láttam a másik pillanatban meg már eszméletlen voltam.

Idő kellett hozzá míg ki tudtam nyitni a szemeimet. Oldalra fordultam, hogy kinézzek az ablakon. Vak sötét volt már ott kint, ránéztem az órámra, az még csak délután 4-et mutatott.

- Felébredt? - nézett be a szobám ajtaján a nővér. - Jöttem vérmintát venni és ellenőrizni az értékeit - azzal betólt egy műszert. - Emlékszik bármire is a múltjából? Az orvos szerint lehet, hogy egy emlékfoszlány miatt érezte magát rosszul.

- Őszintén szólva én se tudom, hogy emléket láttam vagy csak a képzeletem játszadozik, de egy rémisztő képet láttam - vallottam be, de nem igazán szerettem volna ennél többet megosztani vele.

- Érthető, hogy először a rosszabb emlékekre fog tudni visszaemlékezni - nyugtatott meg a nővér miközben lecsapolt. - Ezzel végeztünk is. Az értékei rendben vannak, ha bármire szüksége lenne ne hezitáljon szólni.

- Rendben köszönöm - mondtam már a nővér hátának.

Ismét kinyitottam a naplót, hogy írjak bele a mai napomról. De egyszerűen reszkettem valamiért, mikor arra gondoltam, hogy papírra vetek néhány sort. Ittam egy kortyot és megpróbáltam megnyugodni. Muszáj írnom, nehogy megint elfelejtsek valamit. Rémisztő egyszerűen homályban élni. 

"Kedves én. Nem tudom mit tegyek, örüljek-e az orvos szavainak vagy féljek? Örülök, hogy kiengednek, de nem tudom, hogy hova menjek, senkit nem akarok megbántani, de lehet egyedül nem fog menni. Ma elgondolkodtam sok mindenen, milyen lehettem és milyennek képzelhettem el magamat a jövőben. Sikerült-e megfelelnem az elvárásaimnak, amiket írtam a naplóba még oly régen. Aztán mikor a kötetnek az utolsó lapjához értem, a tragédia szó valamit megindított nálam, mint egy lavina. Nem is tudom, hogy egy látomásom volt vagy igazából ez tényleg megtörtént-e velem. Csak, hogy visszatudjak rá emlékezni leírom. Éppen egy sötét szobában álltam, ami úgy nézett ki, mint egy padlás, ahova senki se jár. Majd mikor kimegyek onnan és máshova megyek valami vagy valaki a halántékomra csapott, ami hihetetlenül fájt. Ahogy írom ezeket a sorokat, egyre jobban világosabbá válik számomra, hogy valami nem stimmel a korábbi életemmel, de nem tudok rájönni mi lehet az. Mikor ezek beugrottak nekem ki lettem ütve úgy 3 órára. Az orvos azt mondta a sokk miatt lehetet, hogy próbálok visszaemlékezni dolgokra. Ma csak a szüleim látogattak meg miután felébredtem. Valahogy mikor ma rájuk néztem olyan érzésem támadt, mintha nagyon sokat öregedtek volna, egyszerűen csak úgy éreztem mintha 10 évvel későbbi képet látnék róluk magam előtt. Arcvonásuk ma már nem volt annyira idegen, mint tegnap. Sokkal megnyugtatóbb volt a jelenlétük ebben az üres szobában. Miután ők elhagyták a szobámat, üzenetet kaptam Matt-től, a "férjemtől", hogy nem tud meglátogatni a munkája miatt. Igazából nem tudom mit kéne erre válaszolnom, hozzá nem tudok még érzelmeket nagyon kapcsolni, hiszen még nem "találkoztam" vele. Ha majd odáig jutok, lehet ismét belé szeretek."

Szerettem volna friss levegőt szívni, így hát kimentem egy kicsit a kórház elé hátha jobban fogom érezni magamat ezután. Mikor leértem egy ismeretlen ismerős jött éppen a kórház felé.

- Miért vagy idekint? Meg fogsz fázni ha sokáig kint vagy. Egyáltalán kijöhetsz a szobádból? - kérdezte Matt.
- Ne aggódj, csak szerettem volna egy kis friss levegőt. A szoba egyszerűen már megfojtott - próbáltam kerülni a tekintetét.
- De akkor jól vagy? Mellesleg ezt neked hoztam, ez az egyik kedvenc édességed. Megpróbáltam megsütni a recepted alapján, de nem úgy sikerült, ahogy te szoktad - kicsit vonakodva de felém nyújtott egy dobozt. Meglepődtem, de elfogadtam. Láttam a kezén egy kis égési sérülést.
- Megégetted ma magad? - kérdeztem.
- Csak egy kicsit a tepsinek a szélével, de amúgy semmi - zavarában zsebre vágta mindkét kezét. - Ezt akartam csak átnyújtani neked, de már itt se vagyok - fordult sarkon. Vicces volt látni, ahogy elvörösödik mindkét füle zavarában.
- Akkor nem is munka miatt nem látogattál meg? - kiabáltam utána.
- Ez is munka, mármint hobbi. Hétvégenként együtt szoktunk sütni, vagyis te sütsz én meg csak nézlek.
- Értem, köszönöm, hogy ennyit fáradoztál értem - mosolyogtam. Viszont kezdtem érezni, hogy nagyon lehűlt a levegő így én is sarkon fordultam, hogy visszamenjek abba a rideg, viszont meleg szobába. Éreztem, hogy valaki hátulról megölel.
- Nem kell megköszönnöd, szeretetből tettem. Vigyázz magadra - ezzel búcsúzott el tőlem.

Valamiért már nem fáztam, sőt melegem is lett. Matt-nek a parfümje még haloványan érezhető volt a hajamon, de nem bántam, kellemesen körbe ölelt. Nagy rá az esélye, hogy lehet újra belé tudok szeretni.