Amnézia

3.rész

Végre ma van a napja, hogy kiengedtek a korházból. Mielőtt hazaengedtek mindenféle papírost kellett aláírnom, meg az orvossal is konzultálnom kellett. Mielőtt tudtam volna hívni egy taxit megláttam anyukámat közeledni a folyosón.

- Anya, hogy-hogy itt vagy? Nem munkában kéne lenned? - lepődtem meg.
- Nem is örülsz, hogy jöttem érted? - csipkelődött, de jó kedvében volt. - Akkor mehetünk haza?
- Ha a haza alatt hozzátok érted, akkor igen. Még gyorsan körbe nézek hátha itt hagytam valamit - visszarohantam a szobába, kör benéztem és valahogy a kötődést kezdtem el érezni a szoba iránt. Valahogy déja vu érzésem volt ezzel kapcsolatban, mintha egyszer már lettem volna kórházban. - Anya, én voltam már kórházban ezelőtt igaz? Akkor is körül néztem mielőtt hazamentünk volna.
- Emlékszel rá? - látszott a boldogság a szemeiben. - A mandula műtéted után volt, és szerettél volna fagylaltot enni, de nem találtad a plüssállatot, amit vart neked a nagyi, így körbe szaladtál az egész helyiségen, majd kiderült apádnál volt. Mintha csak tegnap lett volna.
- Nagyjából visszatudom hívni ezeket az emlékeket. Még arra is emlékszem, mit csináltam nagyinál utoljára. A jó kis lekváros szelet, amit sütöttünk.
- Jaj kicsim, annyira örülök, hogy kezded visszanyerni az emlékeidet. De ne sürgesd nehogy valami bajod legyen!
- Ugyan anya ne aggódj. Szeretnék minél előbb visszatérni a normális életemhez, így a legjobbakat kell nyújtanom. Leintek gyorsan egy taxit - mentem az oldalsávhoz.
- Nem kell, itt a kocsim, azzal haza mehetünk - lobogtatta a kulcsokat a kezeiben. Sokkal élettel telibbnek tűnik most, mint mikor legelőször láttam.

Beszálltam a kocsiba, becsatoltam az övet és csak a tájat figyeltem. Közben beszélgettünk, de valahogy éreztem az agyam valahol máshol jár. Anyu is észrevehette, mert egy idő után már nem kérdezett tőlem semmit, csak csöndben vezetett tovább. Az utca, amin befordultunk haloványan rémlett, de az is amit tudok az más. Amiket én ismerek az mind a naplón keresztül szerzett tapasztalataim miatt tudom. A melegség, amiket az ott dolgozók adtak nekem iskolából jövet délutánonként, a barátságos légkör mikor beléptél az üzletbe, ezek azok az érzések, amiket szereztem, de elfelejtettem. Most már csak a naplóm miatt tudom, milyen is volt ez az utca. Még is, ahol jelenleg tartok benne, a legtöbb bolt amit említettem, már nincsenek is nyitva, vagy más nyílt helyettük. Szomorúság fogott el hirtelen, nem tudtam most már semmihez se kötni ezeket a takaros boltokat. A régi zenebolt az utca kereszteződésben, ahova Mir-rel gyakran jártunk, hiszen a nagybátyjának a boltja volt. Mindig ott hallgattuk meg a legújabb albumokat és nézegettük a női magazinokban az aznapi horoszkópunkat. Annyira gyorsan telik az idő, hiszen ez vagy már 8 éve történt. Akkor még csak 15 voltam és nem sejtettem, hogy egyszer mindent elfelejtek ha felnövök.

- Drágám, megjöttünk! Üdv újra itthon! - állította le az autót anyu. - Menj csak előre, addig gyorsan kiszedem a cuccokat a csomagtartóból.
- Ugyan már, én is segítek - pattantam ki az autóból és mentem a csomagtartó felé. Mikor nyitottam volna ki, a bejárati ajtó is kinyílt és egy négylábú nagyra termett házőrző rohant felém. - Demo? - kerekedtek el a szemeim, mikor megláttam az én hűséges kutyámat.
- Demo-ra emlékszel? - lepődött meg anyu.
- Igen! Még szülinapomra kaptam tőletek, de mikor az új helyre költöztem ott nem engedtek be állatokat a lakásba. Utána meg már nem akartam magammal vinni, mert ti meg magányosak lennétek itt... - valahogy elcsuklott a hangom a mondatom végére, még néhány könnycseppet is akaratlanul törölgettem a szemeim sarkából.
- Szerintem jót tesz neked, ha itt maradsz egy darabig. Lehet visszaszerzed a maradék emlékeidet is - hatódott meg anyu.
- Igen az nem lenne rossz gondolat - bólogattam. 

A szép hosszú szőrű nyáladzó kutyámat meg csak dagonyáztam. Úgy éreztem, mintha ezer éve nem láttam volna. Mikor is láttam utoljára? Amikor próbáltam visszaemlékezni bevillant néhány képsor még a múltamból, ami nem tűnt olyan régnek. A tükör előtt állok az esküvői ruhámban mikor Demo befut és a sáros mancsával rálép a ruhámra. Kiakadok, elviszem a ruhát egy tisztító szalonba, hazamegyek és valamit keresek a padláson... A padlás, ami úgy nézett ki, mint a sötét szoba, amit az első látomásomkor láttam. Megint éreztem, hogy kiver a víz. De most már tisztában láttam a dolgokat.

- Anya! - kiáltottam. - Anya segíts! - éreztem, hogy nem kellett sok, hogy megint eszméletemet veszítsem. De próbáltam erős maradni.
- Jesszus istenem! - hallom anyu kétségbeesett hangját. - Gyorsan hívom a mentőket! - nyúlt a telefonjáért, de megragadtam a kezét.
- Csak szeretnék ledőlni a kanapéra - próbáltam nyugtatni, de az ismétlődő képek kezdték szétszedni az épeszemet is. Ahogy beértünk és ledőlök, éreztem hogy  fejfájás kezd elmúlni, én pedig elalszom.

Mikor felkeltem éreztem egy tompa fájdalmat a teljes hátamon, mintha legurultam volna a lépcsőn és mindenemet bevertem volna. Nagyon nagy csend volt körülöttem, mintha senki se lenne otthon, de valaki játszott a hajammal. Néha pedig a fejem búbját simogatta. Kinyitottam a szemeimet és Matt arca köszönt rám először. Gyorsan felültem, mert valahogy kellemetlennek éreztem, hogy az ölében fekszem, de azonnal meg is tántorodtam.

- Nem kell sehova se sietned. Biztos fáradt lehetsz még, nem baj ha nyugton maradsz néha - mosolygott rám. Valahogy a mosolya annyira megnyugtatóan hat rám.
- Szeretnék inkább felülni. Jobban érezném magam tőle szerintem. Nem dolgozol ma?
- De munkában voltam, de mikor meghallottam, hogy kiengednek muszáj volt nekem is korábban eljönnöm. Akkor eldöntötted, hogy amíg nem szerzed vissza az emlékeidet a szüleidnél fogsz lakani? - nézett rám kicsit szomorúan.
- Szerintem jobb lesz addig. Még mindig idegennek érzem az egész köztünk lévő kapcsolatot. Hiába olvasom még a naplót, nem tartok ott, ahol úgy érezném, hogy ismernélek - mondtam sajnálkozva. - De szerintem idővel, ha már jobban ismerlek visszaköltözöm, csak egy kis időt szeretnék míg magamat is jobban megismerem.
- Persze, megértem. Addig vigyázni fogok a házra helyetted is. Ha úgy érzed szeretnéd meglátogatni, akkor nyugodtan átjöhetsz bármikor. Fel tudsz kelni? Lynda azt mondta, hogy gyorsan elmegy néhány dologért a boltba, de meg nem jött vissza. A vacsorádat pedig csak fel kell melegítened.
- Vacsora? Mennyi az idő? - sokkoltam le, hiszen, mikor hazaértünk még csak 2 lehetett.
- Mindjárt 7 lesz. Lassan nekem is haza kell mennem, nem szeretnék azért sokáig zavarni - nézett az órájára.
- Meglátogathatlak holnap? Dolgozol szombaton? - Nem akartam, hogy így legyen vége, meg azért jó lenne meglátogatni azt a rejtélyes szobát.
- Holnap nyugodtan átjöhetsz, amikor csak szeretnél. Itt hagyom a kulcsodat a házhoz. Ha nem találnál oda, akkor nyugodtan hívj fel, majd kimegyek érted. Viszont tényleg elkéne indulnom, még meg kell etetni Rudy-t.
- Rudy a pici husky kutyát? - lepődtem meg. - Tőled kaptam még eljegyzési ajándékként tavaly!
- Emlékszel rá? - lepődött meg Matt is. - Lynda mondta is, hogy Demo-t is felismerted. Lehet, hogy csak bizonyos dolgokat felejtettél el, vagy kezdenek visszajönni az emlékeid. Ez hihetetlen - ölelt magához. - Annyira várom már, hogy végre rám is emlékezz.
- Én is örülnék neki. - viszonoztam ölelését.

Lekísértem Matt-et és megmelegítettem a vacsorámat. Arra gondoltam, hogy most egy darabig nem fogom olvasni a naplót. Megpróbálok magamtól visszaemlékezni dolgokra. Közben apuék is hazajöttek, úgyhogy együtt kezdtünk el enni. Még idegenek a szüleim, de már biztosan tudom mondani, hogy ők tényleg azok, akik felneveltek. Mindenfélét kérdeztem magamról, sőt még képeket is kértem. Sokkal több dologra emlékszem, mint ahogy gondoltam volna. Nem is tudtam, hogy ilyen sok visszajöhet, ha látok képeket magamról. 10 fele már elköszöntünk egymástól és elmentünk aludni. Én viszont gyorsan elkezdtem írni a naplóba.

"Helló én! Ma ismét láttam azt a szobát és más jelenéseket is, amik megijesztettek. Viszont sokkal több mindenre emlékszem, mint amire számítottam. Holnap megyek meglátogatom a házamat, ahol eddig Matt-el együtt éltem. Remélem megismerhetem közelebbről, mióta felkeltem, amint meglátom összeszorul a gyomrom. Nem tudom, hogy ez jó jelnek számít-e, de nem az a borzalmas érzés, inkább kellemes. De ennyit mára. Megígérem magamnak, hogy mostantól több képet fogok készíteni! Majd még találkozunk ❤ "

Mivel láttam, hogy írtam korábban, lehet visszakéne térnem hozzá. Igazából ahogy olvasom ezt a naplót, olyan, mintha egy titkos levelező társ lenne a tinta mögött. Tényleg el kéne mennem aludni, de nem tudok, hiszen a fél napot átaludtam ma is. Remélem nem fog sokáig tartani ez az egész. Lehet holnap sütök valamit, ha már díjnyertes cukrász lettem 2 évvel ezelőtt.