Amnézia

4.rész

Mivel tegnap elfelejtettem leereszteni a redőnyt, így a nappali kellemes napsütés ébresztett fel. Mikor ránéztem az órára, még csak hatot ütötte, de nem bírtam visszaaludni. De nem is bántam, úgy is korábban szerettem volna felkelni, hogy tudjak valamit sütni. Lementem a konyhába, és észrevettem, hogy az egyik polcon egy nagyon elhasználódott füzetet tárolt anyu. Kíváncsiságból belelapozgattam és meglepetésemre régi recepteket találtam benne, amikre halványan emlékeztem. Jól is jön, hiszen félek, lehet elrontok valamit míg vissza nem szerzem a gyakorlatomat. Viszont mielőtt belekezdtem volna a sütögetésbe tovább kutakodtam a polcon hátha találok valami használhatót, és találtam is! A saját recept könyvemet tette el anyu még a polcra. Pont ebben az évben adták ki, még év elején. Mennyi minden történhetett velem, hogy idáig eljutottam. Biztos büszke lenne a gimnazista énem most rám. Ki is nyitottam a könyvet, hogy megnézzem miket írtam bele. Az első oldalon a köszönet nyilvánítás volt. Elmosolyodtam rajta, mivel ezt is magamnak ajánlottam, de úgy megfogalmazva, mintha fiatalabbaknak ajánlottam volna. Megkerestem a tartalom jegyzéket és elkezdtem böngészni. Mivel nem nagyon tudom mennyire felejtettem el sütni, ezért egy egyszerűbb receptet néztem ki magamnak. Volt is egy rész, ami kezdőknek volt címezve. Mindegyik egy kisebb sütemény szerűség volt. Elkezdtem nézegetni a képeket, hogy melyik néz ki szebben és jobban, de mindegyiktől összefutott a nyál a számban. Az utolsó sütemény viszont emlékeket idézett fel. Ez az a sütemény volt, amit még Matt hozott nekem a kórházba. Megnéztem mi kellett hozzá és elmentem bevásárolni. Tegnap idefele jövet láttam egy kisebb közértet, ami nincs olyan messze, gyorsan felszaladok a táskámért és indulhatok. Útközben néhányan rám köszöntek, illedelmesen visszamosolyogtam, de azon nyomban haladtam is tovább. Nem szeretnék kellemetlen helyzetbe kerülni az óvatlanságom miatt. Vásárlás közben eléggé elveszettnek éreztem magam. Nem tudtam mit hol találok, és egyszerűen nem is értettem mit keresek valójában.

- Ariana? - Egy mély hang szólalt meg mögöttem. Nem tűnt nagyon magabiztosnak.
- Én? - fordultam a hang irányába.
- Hogy vagy? Mir mesélte, hogy nem nagyon emlékszel semmire. Kiengedtek a kórházból? - nem tudtam ki ő, de rossz érzéseim voltak vele kapcsoltban. Lehet csak azért mert kerülte a tekintetemet. - Emlékszel rám? Dean vagyok osztálytársak voltunk még a gimiben.
- Ooooh, Dean! Valahogy rémlik a név, de azon kívül nem nagyon emlékszem semmire - nevettem kínomban.
- Komolyan semmire se emlékszel? - kerekedtek el a szemei. - Akkor mi lesz az esküvőddel?
- Még nem beszéltünk róla Matt-el, de nagy valószínűséggel át kell tenni egy másik időpontra.
- Értem, sajnálom. De tudod, ha bármi kell szívesen segítek neked - mosolygott rám. Kicsit más a hozzáállása felém, mint az elején. - Sütni fogsz valamit?
- Úgy terveztem, hogy sütök tea süteményt, mert múltkor hoztak nekem egy keveset a kórházba. De nem találom a vanília rudakat. Megnéztem a fűszerek között meg a friss gyümölcsök és zöldségek között de nem találtam.
- Azokat általában a liszt közelében tárolják - mutatott az egyik sorra Dean.
- Ott még nem néztem. Köszönöm a segítséget - ránéztem a telefonomra, késésben voltam. - Viszont most már mennem kell, mert elkések. Majd később beszélhetünk még - köszöntem el.
- Ha szeretnéd haza tudlak dobni, úgyis kocsival vagyok, meg arra kell mennem - ajánlotta fel nekem.
- Szívesen elfogadnám máskor, de sajnos még úgy ahogy idegen vagy a számomra, tényleg ne haragudj, de majd ha kicsit többre emlékszem, akkor elfogadom. Ah, meg van a vanília.
- Ahogy gondolod. De nem kell visszafognod magad oké? - paskolta meg a fejemet. Olyan ismerős érzés volt. De nem tudtam miért. - Akkor majd később összefutunk. Írok majd ha szabad leszek.

Igazából nem nagyon figyeltem, amit a végén mondott nekem. Túlságosan elvoltam mélyülve a képzeletemben. Távozáskor még egyszer ránéztem a telefonomra. Ha futok, akkor még időben el tudok készülni mindennel, így hát elkezdtem haza szaladni. Voltak már jobb ötleteim ennél. Annyira elfáradtam, hogy muszáj volt 10 perc szünetet tartanom.

- Hol voltál? - jött le anyu az emeletről.
- Vásárolni. Eldöntöttem, hogy csinálok teasütit, amit átvihetek Matt-nek és estére is hagyok nasinak.
- Lányom, ugye tudod hogy minden van otthon, hogy süss - rázta meg a fejét anya.
- Komolyan?
- Bár mondjuk nem tudhatod még, hogy hol tároljuk ezeket nem igaz? - sóhajtott nagyot. - Amíg te sütögetsz, addig én készítek reggelit. Mit szeretnél enni? - vett fel egy kötényt, majd nyújtott nekem is egyet.
- Mi a kedvenc reggelim? - kíváncsiságból megkérdeztem. - Mert azt kérnék.
- Kedvenced? Nem igazán szoktál reggelizni, ha meg igen, akkor is csak egy csésze teát szoktál inni. De hadd gondolkodjak egy keveset.
- Addig én elkezdem - ismét kinyitottam, a recept könyvet és tüzetesen elolvastam. Nehezebbnek tűnt szétválogatni a tojás sárgáját meg a fehérjét, de nagy nehezen megbirkóztam vele. A többi már simábban ment, fogalmazzunk így. Míg hagytam a tésztát a mélyhűtőben, ránéztem mit csinál anyu. Úgy nézett ki, mintha ő is sütne valamit. - Mit csinálsz?
- Rájöttem, hogy mindig sós dolgokat szeretnél reggelire az édes tea mellé, így palacsintát csinálok, és majd rántottát, szalonnát, paradicsomot meg répát tekerünk bele - sütötte ki az első palacsintát anyu. - Megkérhetlek addig, hogy felvered nekem a tojásokat?
- Persze! - öröm volt együtt főzőcskézni anyuval reggel. - Nagyon jó illata van. Lehet ezt édesen is enni?
- Lehet, de akkor ugye édeset teszel bele, illetve a tésztába több cukrot teszel, de másban nem különbözik.
- Apa nem jön le reggelizni? - néztem az órára, már 8 volt.
- Apád már munkában van. Csomagoltam neki szendvicset, ne aggódj miatta.
- Ilyen korán szokott menni dolgozni?
- Most csak azért, mert az egyik munkatársa szabadságon van, így helyettesítenie kell, de általában mindig 9 vagy 10-re megy csak dolgozni. Már csak a rántottát kell megcsinálni és készen leszünk - tett még egy kevés olajat a serpenyőbe, hogy kirántsa a tojásokat. Én közben pedig felvágtam és betettem a sütőbe a kekszeket.
- Ez nagyon finom így! - lelkendeztem, mint egy kisgyerek. Sajtot is tettem bele, ami megolvadt, így nagyon jó volt az íz kombináció. - Nagyon sokat megtudnék enni ebből!
- Örülök neki, egyél csak. De úgy is tudom, hogy nem tudsz 3-nál többet enni, anélkül, hogy rosszul ne éreznéd magadat - tekert fel magának is egyet közben.
- Huuu, igazad van, ez hihetetlenül laktat - néztem a félig megevett második palacsintámra. - Szerintem ez az egyetlen amit még megeszek, amúgy is késében vagyok - észrevettem, hogy hihetetlenül sokszor nézek az órára. - A sütemények! - csaptam a homlokomra. Szerencsére nem égettem oda őket, de azt se mondanám, hogy jó lett, mert elfelejtettem a sütőt bekapcsolni. Még ilyet... Most már rendesen feltekertem a hőmérsékletet, elmosogattam magunk után, és felmentem átöltözni még egyszer. Nem akartam, hogy olaj szagom legyen.
- Készen vannak a sütemények. Kiszedjem őket? - kiáltott fel hozzám anya.
- Igen, ha megkérhetlek - még utoljára megnéztem magamat a tükörben és indulásra késznek tituláltam magamat.
- Betettem őket a kosárba, ne hagyd itt őket. Illetve a maradék palacsintákat is elcsomagoltam. Biztos vagyok benne, hogy még nem reggelizet az a jó ember. 
- Nagyon figyelmes vagy anyu - nyomtam egy puszit az arcára. - Akkor majd este jövök.
- Vigyázz magadra! Ha bármi van, nyugodtan hívj - integetett az ajtóból.
- Meg lesz - azzal útnak indultam. - A térkép szerinte csak 20 percre van kocsival, de gyalog majdnem hogy 1 óra.

Útközben éreztem, hogy a szívem nagyon hevesen vert, mintha kiakarna ugrani a helyéről. Túlságosan izgultam, de nem tudtam miért. A lépteim is egyre gyorsabbak voltak. Minél előbb szerettem volna látni Matt-et. Megint meglestem a telefonomat, most viszont a térkép miatt, és nem az idő miatt. Lehet, hogy eltévedtem? Kicsit más utat mutatott a térkép. Visszamentem a főútra, és most már a térképet és az utat is egyszerre néztem. Másfél óra után, meg is találtam a házat. A reggeli készülődésem pedig kárba veszett. Annyira leizzadtam, hogy már nem is tudom, miért csinosítottam ki magamat ennyire.

- Nagyon szép ez a ház! - ámuldoztam ahogy ránéztem.
- Csak nem eltévedtél útközben? - hallottam Matt kuncogó hangját mögöttem.
- Megeshet. De legközelebb már nem fogok! Megjegyeztem az utat! - mondtam önbizalommal telve. Viszont a szívem tényleg nem bírta. Annyira erősen dobogott, mintha maratont kétszer is lefutottam volna.
- Ne aggódj, mióta ideköltöztünk, minden héten egyszer legalább eltévedtél - nevetett egy nagyot Matt.
- Nem szép dolog kinevetni! - égett a fejem a szégyentől. Nem tudtam, hogy ennyire nincsen tájékozódási képességem.
- Ne aggódj, nem rajtad, hanem veled nevetek - nyomott egy puszit a homlokomra. - Bemegyünk akkor?

Én egy másodpercre lefagytam. Múltkor csak megölelt, de most puszit is nyomott a homlokomra. Valahogy zavarba jöttem. Lehet ez a szerelem?