Fairytale - Tündérmese (befejezett)

Epilógus

An az utóbbi időszakban elkeseredve kóválygott, mint valami zombi. Mindenhogyan próbálta feléleszteni azt az énjét, akit álmában ismert meg. Hiába, a festményei nem lettek olyan szépek, olyan élőek. Hiába üldögélt naphosszat a kert végében lévő szomorúfűz alatt, nem pillantotta meg a tündérek varázslatos csillogását. Hiába próbált belesni abba a rajzsuliba, ahová Annie járt, nem látta se Dant, se Natty-t.

Mindenki kérdezgette, mi baja, mi történt, mit álmodott abban a két évben? Ő azonban nem volt hajlandó válaszolni semmire. Senkinek nem mondta el, amit átélt. Hogy is magyarázhatná el, hogy önmagát keresi? Senki nem értené, csak bolondnak néznék. Eleinte pszichológushoz is eljárt, de őt inkább az érdekelte, hogy személyiségtérképet készítsen róla és kérdezgesse az álmáról.

Bizony, az orvosok szerint példátlan eset volt, hogy valaki két évig kómában feküdjön, majd ennyire megváltozzon. Nem egy páciensnek fogták fel, hanem egy kísérleti patkánynak, ami egészen különleges dolgot produkált, úgyhogy nem érdemes vele mást csinálni, mint naphosszat vizsgálgatni, tanulmányozni és diagramokat rajzolgatni a szívveréséről meg az agyi tevékenységéről, meg még Isten tudja miről. Mindenféle "utolsó vizsgálat" címén napokig ott tartották és vért vettek tőle, elaltatták különféle altatókkal, hogy lássák, hogy reagál rájuk, különböző diétáknak vetették alá, és még sorolhatnám... Végül az anyja szabadította ki, mégpedig azzal az érvvel, hogy nem járul hozzá, hogy a lányán kísérletezzenek. Végül, amikor An is elkezdte ezt a véleményt hangoztatni, ímmel-ámmal engedtek, de csak a perindítási fenyegetést követően.

An felvette azt a szokást, hogy a kert végében üldögéljen a gondolataival. Az anyja és a barátai egyre növekvő nyugtalankodással figyelték ezt a tevékenységét, de nem tudtak mit csinálni. Értetlenül álltak az új festői ambíciói és a tündérek iránti újonnan feltámadt mániákus érdeklődésével szemben is.

Egy szép májusi napon szintén a fűzfa alatt üldögélt. Ahogy hallgatta a gondolatait és a rovarok motozását, végre nyugalmat érzett. A megszállott keresés nem hagyta aludni, így ez a pillanatnyi megnyugvás hamar álomba ringatta elfáradt agyát...

A fűz ágai csodálatosan suhogtak. A tavaszi szellő már szinte nyárias volt... Melegebb, szebb napok ígéretét hozta. És ekkor zene hangzott fel, gyönyörű muzsika, távolról, a halálon túlról. Messziről, és mégis önmagából. A saját szívének zenéje volt, valahol mégis messze szólt. Táncoló vigasságot látott, gyönyörű tündérek táncát, akik egy csodás alak körül forogtak. Szikrázó, halvány aranysárga ruhát viselt, szőke haja ragyogott, ahogy a hullámok körbetáncolták a hófehér vállát. Próbált közeledni hozzá, de mintha egy délibábot üldözött volna.

Ekkor a kör szétnyílt és a középső alak elindult felé. A többi tündér füstté vált. An észrevette a szertefoszló arcok között Natty-t, Jacket, Dant, az apját és Monnie-t. Elhaló kiáltással nyújtotta feléjük a kezét, de nem tudta megakadályozni, hogy eltűnjenek. A középső, fénylő alak immár egyedül volt. Felé lépdelt a levegőben. Annie volt az. An próbálta eltakarni a hatalmas fényt, vagy elhátrálni, de nem tudott. Mintha egy láthatatlan fal lett volna a háta mögött.

- Ne keress ilyen elkeseredetten. - a hangja természetfelettien csengett. - Én nem a rajzolásban és a tündérekben élek. Az út felém nem kívül, hanem belül vezet. Gondolkozz ezen, és meg fogod érteni. Mi sosem voltunk külön személyek, hanem egyetlen személy két oldala. Ne hagyd, hogy a külsőségek más következtetésre juttassanak, hiszen mélyen belül, egy tőről fakadunk. A fa egyik ága nem akar másik lenni. A kötés egyik szeme nem akar a másik lenni. Az egyik út nem akar a másik lenni. Te se akarj hát valaki más lenni, aki legbelül ugyanaz, aki egy veled, akinek a legbelső lénye ugyanaz, mint a tied. Ott volt a lehetőség, hogy te is ilyen légy, de te akkor nem így tettél, nem így döntöttél. Lehet, hogy nem a te döntésed volt, hanem a kötőtűé vagy a útépítőké, de ne akarj más lenni, miközben ugyanaz maradsz.

Mélyen legbelül minden ember jóságból, szeretetből és reményből van, de ezt a világ mindig eltörli. De ne hallgass másra, csak arra, ami ott van belül.

Ekkor Annie megtette az utolsó lépést, és An mellkasára helyezte a kezét, pont a szíve fölé. Szépséges volt, ahogy egy pillanatra egyformák voltak, akár egy ikerpár. Egymás szemébe néztek. Ahogy ott álltak, annyira hasonlítottak és különböztek, mint a nappal és az éjszaka. A szomorúfűz eltakarta őket, és az ágai védő burájában igazi robbanás történt. Annie aranyszínnel ragyogott, An pedig sötétséget árasztott magából. Annie fénye fokozatosan átfolyt Anbe, aki ezüstösen kezdett ragyogni. Fájt, ahogy a fény megtisztította, a bőre alá fúrta magát, kitépkedte az odatapadt szennyet, de An meg se moccant. Ez jófajta fájdalom volt, hagyta tehát munkálkodni.

Ellentétes érzelmek árasztották el és kavarogtak benne: ólmos fáradtság, kirobbanó energia, mardosó éhség és elégedett jóllakottság, égő gyűlölet és perzselő szeretet, elemésztő vágyakozás és fájó menekülés, csodálatos szomorúság és elkeserítő boldogság. Minden összekeveredett, összepréselődött, majd az egész világ szétrobbant. Apró, fénylő és árnyékos részecskék vetődtek szét mindenfelé. Már mind a ketten lebegtek, An a sötétségben, amit saját ezüst ragyogása és megannyi apró fénypötty világított meg, és Annie a fényben, amit kúszó árnyak és saját fényének szürkülése árnyékolt. Közöttük a szomorúfűz, aminek ágai körbefogták az őket körülvevő semmit.

Egymás körül kezdtek keringeni. Ebben pillanatban An álmában megszólalt, nem olyan túlvilági fuvola-hangon, mint Annie, hanem mélyebben, zengőbben, mint a fém kongása, a mély víz csendje.

- Mi vagyunk a nap és a hold. Szeretjük és gyűlöljük egymást, vágyunk egymásra és menekülünk egymástól, kergetjük egymást, de soha nem érjük utol egymást. Keringünk a semmiben, a fa körül, ami körbefog bennünket. Most el kell engednünk egymást. - mondta, s intett.

An felriadt. Megértette az álom üzenetét. Mintha transzban lenne, felállt, bement a házba, fellépkedett a lépcsőn, leült a szobájában, bekapcsolta a laptopját és írni kezdett.