Fairytale - Tündérmese (befejezett)

Nyolc

Annie elfújta mind a nyolc gyertyát, ami a szülinapi tortáját díszítette. A szülei és nagyszülei körbeállták. Az apukája még mindig botra támaszkodott a tavalyi balesete miatt de már egész ügyesen mozgott. Anyukája vele szemben ült, hátratolt székkel, mivel várandós volt a kis Jackel. Akármelyik pillanatban megszülethetett az öccse!

Annie a szüleitől egy szép, csillogó-villogó zöld biciklit kapott. Az apja szüleitől egy szoknyát és ceruzákat, az anyja szüleitől pedig egy új iskolatáskát. A szülinapja október hetedikén volt. Nem szerette, mert az őszt szerette a legkevésbé, de hát legalább ebben az évszakban is van valami jó.

Szokatlanul meleg volt, így a család a teraszon vacsorázott. A felnőttek még beszélgettek, de a kislány hamar elunta magát. A kert vége felé tekintgetett: valami különös, színes fényt látott a kert végében, olyan halványat, hogy nem is volt biztos benne, hogy tényleg ott van. A kertjük keskeny volt, viszont elég hosszú és L alakú. A házhoz közeli részen az anyjával közös virágoskertjük volt, után pedig üres gyep. A vége felé több bokor volt, rengeteg gyom és vadvirág. Néhány fa is volt, amikre Annie nagyon szeretett felmászni, az egyik diófára néhány deszkát szögeztek, ahová szeretett felmenni egy könyvvel vagy néhány játékával, ha jó volt az idő.

Az L rövidebb szárában már csak gondozatlan bokrok buja erdeje volt, ahová a kislány nem mert odamenni, mert a bozótban mindenféle bogár lehetett. A kert végében pedig egy hatalmas szomorúfűz búsult. Na onnan jött a fény, az ágak között szüremlett át. Valószínűleg a hátsó szomszédtól jött, de Annie-t érdekelte, ezért elkéredzkedett az asztaltól, hogy játszhasson a kertben.

- Menj nyugodtan, kincsem! - mondta az apja.

A felnőttek folytatták unalmas beszélgetésüket, ő pedig a kert vége felé vette a irányt. Fintorogva vágott át a bokrok között. A fűz ágai tökéletes kört formáltak, ahová egyetlen növény sem szemtelenkedett be, csupán a fű és parányi vadvirágok. Az ágak suhogtak, mintha köszöntenék. Különös volt itt a levegő, melegebb és édesebb mint kellett volna. Balzsamos volt, akár egy nyári estén, és a fény - most már látta hogy a levegőben lebegő színes porszemcsék árasztják - erősebb és hívogatóbb volt. Megkerülte a törzset, és a fában egy tágas odút vett észre. Belekukkantott, és a szája elállt a csodálkozástól.

Az üreg falait hihetetlenül aprólékos faragás és festés díszítette. Sok járat volt körbe-körbe a falakon, mint az egérlyukak, és ott parányi, virágszirmokkal bélelt üregeket látott. A két falon furcsa módon két apró vízfolyás csordogált le, a kivájt üreg alján két lyukban tűnt el. Olyan volt mint két apró, kristálytiszta vízesés. A parányi várost szentjánosbogarak százai népesítették be, mindannyian ott röpködtek a központi üregben. Az odú apró világát még egzotikusabbá tette, hogy csilingelő zene hallatszott benne, mintha hihetetlenül apró hárfákból, csengőkből és fuvolákból álló zenekar játszana.

Mivelhogy az játszott! A városban igazából nem szentjánosbogarak laktak. Amint Annie jobban megnézte, rengeteg apró kisfiú és kislány, hátukon szivárványos szárnyakkal. A levegőben röpködtek, még csak nem is véletlenszerűen: táncoltak! Olyan háromszázan lehettek, kisebbek mint a kisujja. Szitakötőszárnyukról világító por hullott alá, de egész testüket beborította. Virágszirmokból varrt ruhájuk még aranyosabbá tette őket. Annie úgy döntött, erről senkinek nem fog szólni.

*

Anne szülinapja szomorkásan telt. Csak hatan voltak: ők ketten meg a nagyszülei. Az apja szülei még mindig feketét hordtak a tragédia emlékére. Anne úgy érezte, már elfogadta magában a tényt, de nem tudta, és soha nem is fogja tudni feldolgozni. Az ajándékainak örült. Kapott egy biciklit meg néhány ruhát és könyvet, de amióta az apja meghalt, üresnek érezte magát. A barátait nem érezte igazinak, az élet pedig furcsán kevés érdekességgel és lehetőséggel kecsegtetett.

A legjobb szó lelkiállapotának kifejezésére talán a kiábrándult volt: nem hitt már abban, hogy az élet csupa boldogság. Mintha eddig a felhők is vattacukorból lettek volna, most pedig rájött, hogy vízből, és eső esik belőlük. Mindent egykedvű nyugalommal fogadott, az élet ajándékait és pofonjait egyaránt. Úgy érezte: igazából az egész élet csak arra jó, hogy rájöjjünk, mennyire nincs értelme, és ő már teljesítette ezt a feladatát: az élete immár céltalan.

Az egyetlen igazi dolgot ebben a könyörtelen illúzióban az anyja jelentette: mindkettőjük rengeteget veszített, épp ezért megértették egymást mindenben. Ő még mindig szerette, törődött vele, nem úgy mint az élet, ez az elkényeztetett kölyök, aki mások fájdalmában gyönyörködik. Az ő kedvéért - meg egy kicsit dacból is - nem omlott össze, hanem minden reggel felkelt, felöltözött és iskolába ment.

A másik elvonulási lehetőséget a könyvek jelentették számára. Egy-egy történetbe olyannyira beleélte magát, hogy egy kis időre valaki másvalaki lehetett, más problémákkal, álmokkal, célokkal, egy másik világban élt, egy másik fajhoz tartozott. Így tartotta életben a reményt magában, hogy egyszer talán túlteszi magát ezen és újra képes lesz őszintén nevetni.