Iceland Mystery

Csak én láttam?

Egyedül Ashley tarka kancájának a fekete foltos farát tudtam kivenni a sűrű ködfátyolon keresztül. Albatross teljesen belemosódott a tájba, pedig szívesen figyeltem volna, hogy mit művel a szépséges szürke a lovasával, akárcsak Nikita. A szél hátulról az arcomba fújta gesztenyebarna, hátközépig érő hajamat, amit elfelejtettem copfba kötni. Oldalra húztam a szárat, majd megállítottam Baldurt, és megpróbáltam lazán összefogni a loboncomat, ám nem volt egy egyszerű mutatvány. Baldur látván, hogy a ménes kezd minket beelőzni, türelmetlenül topogni kezdett. Ashley is félreállt Asdissal, nem messze tőlünk.
-Ash!-kiálltottam túl a patadobogáson, és odaügettünk a lány mellé.
-Mikor száll fel a köd?-kérdezte tőlem.-El fogunk tévedni, és soha nem kerülünk elő!
-Bízz Asdisban, jobban ismeri a terepet, mint bárki más. Ráadásul én is egész 5éves korom óta erre járok, egy kis köd nem számít.-nyugtattam.-Figyelj minket, már mindjárt kiérünk a völgyből, és akkor felszáll a köd is.-indítottam el Baldurt, aki először a szokásos magabiztossággal indult neki, de aztán lemaradt a többiektől, megmakacsolva magát megállt toporogni, majd füleit újra lesunyta, felnyihogott, és felágaskodott. A föld remegni kezdett alattunk, apró kavicsok ugráltak a földön. Hallottam, ahogy a csoportból páran felsikoltanak, majd vágtába kezdve egyre távolodnak tőlem. Baldur újra a levegőbe emelte mellső lábait, én pedig a nyakára lapultam, majd miután talajt fogott, rövidebb szárat fogtam neki, és megsarkaltam, ám továbbra se mozdult, csak megfordult. A távolban egy apró alak állt, nagy fülekkel, hosszúra nyúlt orral, és felkacagott. Az egész völgyet megtöltötte rémisztő, magas, és gonosz hangja, aztán a következő pillanatban légörvény kerekedett körülötte, ami egyre gyorsabb és gyorsabb lett. Fekete lovam reszketett, a föld dübörgött, és mennydörgés hasított a levegőbe. Újbóli próbálkozásom sikerrel járt, és a csődör végre a többiek után iramodott. Hatalmasakat rúgott ki hátra, és nyaktörő sebességgel száguldott. Ha akartam volna se tudtam volna visszafogni, így hosszúra engedtem a szárat, és kiemelkedtem a nyeregből. Nem mertem hátrafordulni. Pár percen keresztül folyamatosan tartottuk ugyan azt a tempót diktáltuk, amikor megpillantottuk csapatunk. Néhányszáz méterre voltak tőlünk, a patak partjánál álltak, lovaik mellett. Bátyám rögtön felugrott kis sárgája hátára, és felénk poroszkált.
-Mi történt?Minden rendben?-kérdezte rögtön.
-Persze. Baldi megijedt, ennyi.-vontam vállat.
-Megijedt?-lepődött meg, miközben megfordította Bleirt. Végre láthatóvá vállt Nikita, és lovasa, Ed. Határozottan, mégis finoman bánt a kancával, aki a lehető legjobbat hozta ki magából. Albatross fejét lehajtva tépkedett némi füvet, amit a kopár talajon talált. Lovasa hosszú száron fogta, aztán egy velünk egyidős fiú kezébe nyomta, és az apjához ment, majd elvesztettem a szemem elől.
Már majdnem elértük utunk első szakaszának a célját, mikor a Albatross jelent meg mellettünk.
-Szia!-mosolyogtam a fiúra.
-Apám a legidegesítőbb ember!-dörmögte.-Azt mondta, hogy holnap utántól nem folytatjuk veletek az utat, hanem kutatni fog. Azt hittem, most végre rendes túrára jövünk, de nem.
-Óh...-csak ennyit tudtam mondani.-S hol akar kutatni? Itt kint a semmibe?
-Ja.
-Valamit kitalálok.-ígértem, és rögtön törni kezdtem a fejem. Láttam a fiú arcán, hogy szívesen folytatná velünk a túrát.
Este sokáig kint voltam a lovakkal, apámmal együtt, aki később Eddel állt le beszégetni. Nem hallottam mindent, de azért elég sokat sikerült elcsípnem.
-S úgy gondolod, hogy elboldogultok egyedül?-kérdezte apa.
-Szerintem megleszünk.-válaszolt Ed.-Lesz nálunk telefon, meg minden, amire szükségünk lehet. Nem először csináljuk ezt.
-Igen, de Izland különleges...Rengeteg tapasztalt kalandor tévedt már el, és lelte halálát a kiszámíthatatlan időjárás miatt.-érvelt apa. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve a karám lécein átugrottam, és odamentem hozzájuk.
-És mi lenne, ha velük mennék? Lóval könnyebb az út, és én úgy ismerem a környéket, mint a tenyerem, ha nem, akkor jobban.- bizonygattam. Apám bólintott egyet.
-Jó ötlet. Ed, mit szólsz hozzá?- fordult a férfihoz, aki először megdörzsölte kissé borostás állát, majd vállat vont.
-Ha Martin benne van, nekem jó.-vonta meg szélles vállát Ed. Széles vigyor jelent meg az arcomon, miközben sarkon fordultam, s újra a magam dolgára indultam.
-Alice, holnap! Készülj fel, mintha túrára mennétek!-kiálltott utánam apám mély hangon. A kerítés egy távoli részén Martint pillantottam meg. Elindultam felé, hogy közöljem vele a dolgokat, de ahogy közel értem, rájöttem, hogy nincs egyedül. A kis, alacsony Melody tapadt az oldalához, s kalandjairól kérdezgette. A sötéthajú fiú kissé unottas kifejezéssel bámulta a lovakat, de azért válaszolt a szőke összes kérdésére, miközben a vékony derekát ölelte.
-S nem féltél? Én tuti féltem volna!-érdeklődött Mandy magas hangján. Vállát Martin vállára döntötte.
-Nem, nem féltem. S neked se kellett volna, hisz ha kell, megvédlek!-villantotta meg tökéletes mosolyát. Megkösözörültem a torkomat, majd intettem nekik. Martin érdeklődve fordította felém a fejét.-Apámmal beszéltél, látom. Meddig tartunk veletek?-kérdezte. Mandy meglepődött.
-Mi az, hogy meddig? Nem tartotok velünk végig?-bújt mégjobban a fiúhoz, habár már így is szinte a hátán ült. Az megrázta a fejét.
-Holnap váltok el, de veletek tartok a lovakkal.-válaszoltam. A szőke lány arcán szomorúság, és enyhe féltékenység jelent meg.
-De...Ennyi volt Martin?-pislogott nagyokat.
-Nem volt ennyi, nyugalom Melo, én megkereslek, amint végzünk.-csókolta homlokon Martin a lányt.-Akkor te is velünk jösz?
-Ha nincs ellenedre.-vontam meg a vállam.
-Dehogyis. És...Melody...?-kérdezte lassan, tagoltan.
-Én nem dönthetek semmiben egyenlőre. Sajnálom. Ennyit tehettem, a többi a te dolgod!

*Tudom, tudom, rövid lett, de majd legközelebb igyekszem ;)*