Iceland Mystery

Sírkő

   Baldur idegesen rántotta meg a zablára erősített szárat, s légzése megszaporodott.
-Azt hiszem, jobb, ha folytatjuk az utunkat.-javasoltam.-Baldur ideges, és ez nem jelent jót.
-Csak még egy pár percet várj, Alice!-kért Ed, és folytatta a munkát a drága kamerájával. Kattintott még pár fotót a kráterről, majd rólunk is. Baldur továbbra is a szemét forgatta, és a szájában lévő vas szerszámot csikorgatta fogaival.
-Nem szokott ilyen lenni. Lehet,hogy földrengés lesz.-próbálkoztam újból. Martin is megküzdött Albatross fékentartásával, egyedül Nikita őrizte meg a hidegvérét. Átfagyott ujjaimmal végigszántottam fekete lovam gubancos, és dús sörényén, és figyeltem, ahogy a kifújt meleg lehelete a jeges levegőben párafelhővé alakul.
-Apa, menjünk már!-dobolt a lábaival Martin is. Két orcája a hidegtől pirossá vált, s fogait vacogtatta. Reménykedtünk a kicsit jobb időben, de a helyzett épp az ellenkező volt. Az eget gonosz szürke felhők vették birtokukba, és a szél is erősen fújt. Belekapott seszínű hajamba, s teljesen összekuszálta azt.-Nem is akarom tudni, hogy télen milyen idő van itt!
-A hőmérséklet néha a minusz huszat is súrolja. Most minimum minusz tíz fok körül járhatunk, ez megszokott már, de a csípő széltől jóval kevesebbnek tűnik.-kapaszkodtam vissza a fekete ördög hátára.
-Jólvan, indulhatunk.-egyenesedett fel végre Ed.-Izlandot két évszak jellemzi.-vette a diktafonjával. Lassan, és érthetően próbált beszélni, de a szél valószínűleg recsegőssé tette a felvételt. Még jó, hogy ő legalább tudja, miről beszél, így könnyebben írhat új kalandjáról a "Sziklavilág" című könyvébe.-A fenekünk majdnem a nyereghez fagy, pedig mi még a nyár végi időszakban érkeztünk. Minden megadnék most egy forró zuhanyért, de ez a táj kihagyhatatlan. Az izlandi pónik-a tévhitekkel ellentétben-akár az én,egy felnött férfi súlyát is elbírják.-nyomta le a gombot, ami egy hangos kattanással jelezte, hogy a felvételnek vége.

   A levegőben a kén szúrós, folytogató bűze terjengett. Az áthűlt három lovat a kis istállóba vezettük, lenyergeltük őket, majd hagytuk őket, hogy birtokba vegyék a friss, melegséget árasztó szalmát, majd mi is elfoglaltuk a házat. Azonnal beindítottam a generátort, amitől pár percen belül az épület átmelegedett. A fürdőruhám föléhúztam egy vastag melegítőt, és egy bő pulcsit, majd mezitláb kiosontam a hidegbe. Tudtam, hogy a kénes levegőhöz egy meleg vizes katlannak is kell társulnia az istállótól jobbra. Gyorsan kapkodtam csupasz talpamat a kövön, majd a füstfelhő előtt megtorpantam. Megszabadultam a ruháimtól, kis kupacba rendeztem őket, és lassan beleereszkedtem a vízbe. Ellazítottam minden izmomat, és felsóhajtottam. A testemet jóleső bizsergés járta át. Az este már unalmasan telt, csak a monoton szuszogás zaja töltötte be a szobát-Kaneék kidőltek az úttól.

   -Komolyan gondolod, hogy arra kell mennünk?-emelte Ed Kane a szeméhez a tenyerét.
-Igen.-vontam vállat.-Ha átmegyünk a folyón, akkor láthatjuk az eltévedt kalandorok sírtábláját.-mondtam rezzenéstelen arccal. Már megszoktam a látványukat, és ismertem a történetüket. A folyó fele fordítottam Baldurt, majd fröcsögve belegázoltunk. A többiek is követtek, és hamar át is jutottunk, viszonylag szárazon. A víz csupán a lovak hasaljat nyaldosta, és a csizmánkat, ami vízhatlan volt. Éreztem, ahogy Baldur erőteljes hátsólábaival kirúgja magát a mederből.
   -Ezt én nem értem...-suttogtam magamelé, és erősen tartottam kis feketém kantárszárát. Szinte odafagytunk, szoborként meredtünk mindketten az idegen, és egy hétnél nem öregebbi sírtáblára. Edward Colinson, állt cirkalmazott betűkkel a kőtáblára vésve. Megremegtem. 1900-1985, olvastam tovább. Elmémet felpörgetve kerestem a nevet, de nem jutottam eredményre. Nyeltem egy hatalmasat, arcomból kiszökött a vér.
-Mi az?-lovagolt mellém Martin. Baldur megvillantotta szeme fehérjét, és a fiú lova fele csípett.
-Az a tábla...Soha ezelőtt nem állt itt...
-Ne hülyéskedj!-préselt ki magából egy vigyort az átfagyott Martin.-Csak képzelődsz.
-Miért, te nem látod Edward Colinson tábláját?-biccentettem a friss sírhant fele.
-De, látom. Eddig is itt kellett lennie, csak nem vetted még észre.-próbált jobb belátásra bírni a fiatalabb Kane. Ed is mellénkléptette Nikitát.
-Milyen sírtábla?-vonta fel kérdőn sötét  szemöldökét.
-Edward Col...Colinsoné...-mutattam a táblára.
-Nincs ott semmi, Alice! Jól érzed magad?-vonta fel a szemöldökét idegesen. Pislogtam párat, megráztam a fejem, hátha eltűnik, s kiderül, hogy csak az élénk képzeletem űz velem gonosz tréfát, de a tábla továbbra is ott állt, viszont ezt nem vallottam be Ednek.
-Igaza van. Csak fáradt vagyok...-fújtam egyet, és kérdőn Martinra pillantottam. Ő csak vállat vont.-Menjenek előre egyenest, mindjárt megyek én is.-szóltam nekik, majd mikor már elég messze jártak, leugrottam Baldur hátáról, hogy a táblához sétálhassak. A csődör megvetette lábait, és nem volt hajlandó közelebb kerülni a sírhoz, így a nyakára tekertem a szárat, és egyedül léptem a kőtömbhöz. Megérintettem átfagyott ujjaimmal, éreztem az érdes felületű szürke tárgyat, tehát létezett. Leguggoltam a táblával szembe, és ujjbegyeimet végigfutattam a belevésett szövegen. Edward Colinson, 1900-1985. Béke poraira.   Olvastam le. A sírhant tehát ott állt, a föld körülbelül egy hetes lehetett. Én öt napja jártam erre utoljára, s akkor még nem volt itt...