Iceland Mystery

Elveszve

   Az oldalam már lüktetett a rengeteg futástól, mikor újból paták dobogása töltötte be a tájat. Riadtan fordultam hátra, a trollnak azonban nyomát se láttam, ellenben Baldur és Albatrass vágtattak mögöttünk.-Állj meg, le...leráztuk...-kapkodtam a levegőt, majd kezeimmel megtámaszkodtam a térdeimen, amik úgy remegtek, mint a kocsonya.
-Ez...ez mi volt?-fordult felém Martin.
-Egy...egy troll...-dadogtam, majd tekintetemet a két lóra emeltem. Albatrass oldalát a kengyel csapdosta, Baldur nyerge pedig a hasa alá fordult. A kantárszár mögöttük lobogott, a két állat orrlyuka pedig hatalmasra tágult, farkuk zászlóként suhogott.
-Trollok nem léteznek...-rázta a fejét a srác, de láttam az arcán, ebben a mondatban már ő se biztos.
-Akkor mi volt szerinted?-kérdeztem idegesen, és felegyenesedtem, hogy megállíthassam a két tomboló lovat.
-Hol vagyunk?-tért ki a válasz alól Martin. Körülnéztem, miközben elkaptam a csapzott Baldur szárát.
-Őszintén? Fogalmam sincs...-tört ki belőlem.
-Hogy mi?-emelkedett hirtelen fel Martin sötét szemöldöke.
-Erre nem jártam még soha. Milyen messze lehetünk a háztól?-döntöttem lüktető homlokomat lovam verejtékben úszó nyakának.
-A pónik állapotából ítélve, nem közel...-dörmögte a srác.-Azt mondtad, ismered a környéket...Annyit nem futottunk, nem?-nézett rám idegesen.
-Ismerem. De az nem Izland...-suttogtam, majd mikor már kicsit összeszedtem magam, megigazítottam Baldur hátán a felszerelést.
-Mi más lehetne? Tenger vesz minket körbe, az egész szigetet, és választ el a többiektől!-csattant fel, majd kezét a zsebébe süllyesztette.-A fenébe...Eltűnt a mobilom...-bosszankodott, majd sűrű hajába túrt.
-Enyém is...-kezdtem én is kutakodni.-Merre induljunk?-fordultam körbe tanácstalanul. Szikár volt minden körülöttünk, apró kövek zörögtek a lábunk alatt. Ezek eddig hogy nem tűntek fel?
-Semerre. Csak mégjobban elveszünk...-rázta fejét Martin.
-Ed itt nem fog megtalálni minket...-fordítottam magamfele a kengyelt, majd fellendültem, és továbbra is a tájat kémleltem.-Induljunk, mielőtt ránksötétedik...-biccentettem a srácnak, aki továbbra is ellenkezve nézett rám.

   Egy idő után már a hideget se éreztük, nem azért, mert elfagytunk, szimplán csak eltűnt. A kavicsos talaj egy csíkba fűre váltott, mintha csak nekünk lenne ott. Lovaink hálásan léptek rá a puha gyepre, végre nem nyomták patájuk az apró éles kis kavicsok. Baldur légzése lassan normálissá vált, és mintha az előző nyaktörő száguldozása meg sem történt volna, újult erővel ügetett végig a pázsitösvényen, ami lassan emelkedni kezdett. Nem volt meredek, de hosszan haladt fölfelé. Martin eddig csöndben követetett, most újból hangot adott nemtetszésének.
-Biztos nem erről jöttünk!-állította meg Albatrasst, és rövid szárat fogott az ide-oda táncoló, izmos póninak.
-Tudom. De valaminek kell itt lennie. Ez egy ösvény. Járnak erre mások is.
-Ki tudja, kik! Alice, én visszafordulok!-rántotta meg hátasa kantárját. Hátratekintettem, az eddig fűvel borított utacska, amin haladtunk, eltűnt mögöttünk.-Mi a....? Itt valami nagyon nem okés, és ez nagyon nem tetszik!
 -Gyere, minnél többet állunk itt, annál kisebb az esélye, hogy hazatalálunk. Ránk fog sötétedni.-cuppogtam Baldurnak, és újból előre pillantottam. A domb tetején egy kis, kőből épült házikó állt, melyet a moha már majdnem teljesen ellepett. Előbb még egészbiztosan nem állt ott... Vagy mégis? Gyorsabb mozdulatokra ösztökéltem fekete pónimat, aki kitartóan pakolta lábait felfele.

   A házikó ajtaja tárva-nyitva várt minket. Egy kis rozoga kerítés szegélyezte néhol, de a legtöbb helyen már eggyé vált a földdel.-Lakik itt valaki.-jegyeztem meg, látva a füstölgő kéményt.
 -Micsoda felfedezés...-morogta Martin, és leugrott Albatrass hátáról, majd a vezetőszárral öüsszekötötte két első lábát, és megindult az ajtó felé.-Hahó, van itt valaki?-kiáltotta el magát, majd mikor zörgést hallott bentről, megdermedt.