Iceland Mystery

Új vendégek

Baldur magabiztosan pakolta egyik lábát a másik után a sziklás talajon. A köd teljesen felszállt már, és a kis faházat is látni véltem a távolban. Előtte már ott állt a bátyjámis, és apám, akinek az alakja a kisház mögött eltűnt. Zakatoló szívvel vettem ki a lábamat a kengyelből, és ugrottam le a földre.
-Szervusz!-köszönt Daniel, mire én bólintottam egyet.-Meg akartunk várni, most indulunk a vendégekért. Menjél be, egyél addig, és készítsd össze a vendégeknek szánt szendvicseket is.-mosolygott rám a mindig vidám bátyám.
-Oki. Hol a lista az emberekről? Megkérdeztétek már, hogy ki hogy tud lovagolni?-érdeklődtem, miközben fekete szépségem izmos nyakát simogattam.
-Igen. Az irodaasztalon van. 12-en vannak, és én már választottam is nekik lovakat. Nézd át, találni fogsz benne pár érdekes dolgot!-kacsintott a bátyjám, és beült a kék kisbuszba, amit apám beindított, gázt adott, és elhajtott a kopár úton. Baldur finoman rántott egyet a száron, és türelmetlenül kaparni kezdett.
-Jól van, fiú, megyünk már, megyünk!-túrtam a sörényébe, és elindultam vele. Lassan kezdett visszatérni a nyugodt csődör.
Fél óra se telt el, és már a névlistát böngésztem. Bátyjám nagy, kerek dőlt betűit gyorsan és könnyedén lehetett olvasni a sárgás papíron. Az eleje nem volt érdekes, anya és lánya, kis lovastudással. Utána egy ikerpár lány, és a bátyjuk. Elvileg jó lovasok. Aztán a következő két név be volt karikázva: Ed Kane és fia, Martin Kane. Ismerős név...Tovább olvastam. "Kalandor és író, Albatross és Nikita." Nem lehetnek rosszak, ha ezt a két lovat kapják! Nikita egy igen makacs kanca, míg Albatross egy szeszélyes herélt. Leengedtem a papírt a fa íróasztalra, és bekapcsoltam a laptopot. A kis szürke készülék pittyent egyet, majd felvillant a kép, és monoton zúgásba kezdett. Bepötyögtem a két nevet a keresőbe, és vártam pár másodpercet, majd megpillantottam egy cikket: "Ed Kane Izlandra készül!"
Félrehúztam a halványkék függönyt a konyhaablakon, és megpillantottam a kopottas, kék kisbuszunkat végigdöcögni a hepehupás úton. Leparkolt a kopár udvarunkon, és lassan, sziszegve kinyílt az ajtó. Elhagytam megfigyelőhelyemet, és a fekete faburkolatos padlójú előszobába siettem, ahol belebújtam bélelt lovaglócsizmámba, a vastag, szúrós gyapjúpulóverembe, és a kockás szürke kabátomba, majd kiléptem az ajtón. A szél csípősen csapott az arcomba, de nem törődve vele átvágtam az udvaron. Ahol a kisbusz állt, minden szürke, és sziklás volt, de az udvar további részét mohás, és zúzmós talaj borította. A ház tetején is vastagon helyezkedett el a zöld növényzet. Daniel és apa leszálltak a buszról, majd megindultak utánuk a vendégek is. A kavicsos bekötőútra rákanyarodott egy kis szürke személygépkocsi is, majd nagy porfelhőt kavarva megállt. Sejtésem se volt, hogy ki lehet az, nem szokott külön autó jönni ide. Először a vezető oldala nyílt ki, ahonnan egy magas, kopaszos férfi kászálódott elő, majd a túloldalról egy hozzá hasonló, kemény arcvonásokkal rendelkező fekete hajú és barna szemű fiú. Sötétkék széldzsekit viseltek, farmerral, és túrabakanccsal. A felismerés villámként hasított belém. Ed és Martin Kane! Apám rögtön feléjük indult, míg Danny a többieket igazgatta. Őket is pillanatok alatt végigmértem: volt köztük pár igen érdekes figura. Mind hangosan zsibongott, és gyönyörködve nézték a különös tájat. A pónik kedvesen felnyihogtak, tudatva a néppel, hogy ők is ittvannak, és várják már, hogy újra megtehessék a megszokott túrát lovasokkul a hátukon.
Mindenki az udvaron szorgoskodott, és várták, hogy Adam, a fiatalabb bátyjám felolvassa, hogy ki melyik lovat kapja meg a hétre. A karám fele indultam, hogy megfogdossam a már kisorsolt lovakat, és átadjam ideiglenes gazdáiknak. Épp Asdist vezettem, és szememmel Ashley Robertset kerestem. Rögtön meg is pillantottam, és felé irányítottam a tarka kancát. Ashley vékony volt, és alacsony. Tökéletes szőke haja finoman omlott a vállára. Törékeny alakját még a vastag kabát alatt is ki tudtam venni, és már megértettem, Danny miért a végtelen türelmű Asdist osztotta mellé. A lány kedvesen biccentett, és rögtön megsimította a kanca bársonyos orrát. Az prüszkölt egyet, és megbökdöste a lány zsebeit.
-Kedvel téged! Ő Asdid. Bármit megtesz, és vigyáz a lovasaira!-mosolyogtam, miközben kikötöttem az állatot a szerszámai mellé.
-Nagyon szép! Olyan cuki!-ámuldozott Ash.
-Menni fog egyedül a felszerelése?-kérdeztem, mire ő bólintott, így otthagytam és elindultam Albatrossért. A herélt a farkát zászlóként megemelte, és odébbvágtázott tőlem.-Na, Albi, ne szórakozz velem! Megyünk, és mozgunk egy jót, rendben?-nyújtottam felé a kezemet, mire ő megszáglászta, én pedig a kötőfékére hurkoltam a szárat. Megpaskoltam izomtól duzzadó szürke nyakát. Ő volt a második legszebb és erősebb példány a ménesben. Az első az én Baldurom volt, és ezt nem elfogultságból mondom. Martin már türelmetlenül toporogva ácsorgott a kerítés szélénél. -Martin, ő itt Albatross, Albi, ő itt Martin!-mutattam be őket egymásnak vidáman. Albi sunyítani kezdett, ezért enyhén meglegyintettem az orrát.-Jól viselkedj haver!-intettem őt, és megkötöttem.
-Helyes, szép állat.-állapította meg Martin.-Ha jól sejtem, nem lesz egyszerű dolgom vele, igaz?-nevetett a fekete srác.
-Nem is lesz nehéz. Csak meg kell találni vele a hangot.-mondtam bátorítóan.-Gondolom fel tudod őt nyergelni, különben nem kaptad volna őt.
-Persze.-bólintott, majd bizonyításképp felvette a fehér színű vastag takarót, és a herélt hátára csúsztatta. Az odébblépett párat, én pedig megveregettem a farát, és visszautasítottam a helyére.
-Jó fiú legyél!-dorgáltam, aztán otthagytam őket. Baldur már fel-alá ügetett a masszív fa korlát mellet, és türelmetlenül ágaskodott fel.-Nem maradsz itt, nyugodj meg!-léptem be mellé, és megvakargattam a marját. Rámemelte nagy barna szemeit, amik melegséget árasztottak, és beleprüszkölt a zsebembe.



Adam vezette a csoportunkat, és az ellenkező irányba indultunk, nem arra, amerről én reggel érkeztem. Éreztem, ahogy minden izma megfeszül Baldurnak, és a reggeli utunk fele fordítja szemeit. Biztatóan beszélni kezdtem hozzá, és finoman megsarkaltam őt. Rögtön reagált a jelzésemre, és követte az előtte haladó tarka jószágokat. A paták hangja kopogott a köves úton. Mindig megnyugtatott ez a hang. A gondolataimba mélyedve, automatikusan ügetve haladtunk előre. Mire újra visszatértem a jelenbe, egy völgybe értünk, ahol süvített a szél, és köd lepte el az egész tájat. Ez Izland. Az időjárás kiszámíthatatlan, és szeszélyes. Apa hátrakiálltott, hogy lépésre váltunk. Alig értettem, hogy mit mond az erős szél zúgásától.