Kölyök • Seth Clearwater ff. / Hun

II. Fejezet

Felvont szemöldökkel, érdeklődve figyeltem a két fiút, akik látszólag nagyon nem szívelték egymást, szinte majdnem egymásnak estek, s ha a barna hajú lány nem áll közéjük valószínű meg is tették volna.

Az egyik srác a Cullenékhez tartozott, már első iskolanapomon megtudhattam róluk pár dolgot a hibátlan, sápadt bőrükön és aranyíriszeiken kívül, bronz színű haja volt és nagyon ideges ábrázata, azt hiszem ő volt Edward, de nem lehettem benne biztos.

A másik srác jóval magasabb volt és a közeli indiánrezervátumba tartozhatott a barna bőrével és fekete hajával, arcvonásait kissé eltorzította a düh, de még így is látszott, hogy nem rég léphetett ki a pubertásból, noha nagyra nőtt termete nem egészen erről árulkodott.

Szinte egymásnak feszülve álltak és valamiről nagyon veszekedhettek, de nem tudtam rá jönni min, s az összképet csak a középen ácsorgó esetlen lány rontotta, aki szintén feldúltnak bizonyult és próbálta távol tartani a magasabbik srácot a Cullen gyerektől. Sikertelenül.

Gondolataimból az zökkentett ki, hogy éreztem, hogy bámulnak, na nem mintha az első napomon nem bámult volna meg mindenki, de ez más volt. De javut kaptam tőle.

Zavartam pislogtam párat, s levéve tekintetem a két hadakozó fiúról körbenéztem, majd meg is találtam „zaklatóimat". Szintén két srác volt, magasak, izmosak, indiánok. Látszólag nagyon diskuráltak valamin, miközben hol engem, hol a haverjukat bámulták, de mikor észre vették, hogy nézem őket mintha elhallgattak volna, legalábbis a szájuk már nem mozgott olyan nagy hévvel, mint eddig.

Jobbnak láttam nem foglalkozni velük, elvégre a fene sem tudja, hogy kik ők és semmi kedvem nem volt balhéba keveredni velük. Egyelőre.

Pár pillanatig újra vissza tértem a gondolataimba, de aztán újra kizökkentettek belőle; a két indián srác, akik immár nagy magabiztossággal közeledtek felém, arcukon barátságos mosollyal. Mi a szösz? A haverjuk mindjárt neki esik a Cullen gyereknek ezek meg itt barátkoznak? Na, nem mintha a srác nem tudná megvédeni magát Edwardtól...

- Bocs, hogy ide pofátlankodunk, de véletlenül nem Rain Morgennek hívnak? – kérdezte az egyik.

- De – motyogtam bizonytalanul. – Miért?

- Nem emlékszel ránk mi? – vette át a szót a magasabbik, mire csak értetlenül megráztam a fejem és vártam, hogy folytassa. Jó lett volna már tudni, hogy mi közöm van/volt hozzájuk; – Mikor Forksban éltél gyakran találkoztunk, még kölykök voltunk... – magyarázta.

- Akkor így érthető, hogy nem emlékszem – bólintottam halványan elhúzva a szám.

- Nem emlékszel semmire? – kérdezte az alacsonyabbik zavartan, mintha félne, hogy érzékeny pontba tapint a lelkemben. Milyen aranyos...Pf.

- Csak a de javu van meg – vontam vállat hanyagul. – Nem is nagyon próbálkoztam emlékezni – tettem még hozzá mellékesen.

- Miért? – kérdezte ismét az alacsonyabbik, kissé megütközve szavaimon.

- Nem tudom, sosem éreztem rá késztetést, könnyebb volt úgy tovább lépnem, hogy nem emlékeztem mit hagyok itt – magyaráztam az igazsághoz híven. Valóban könnyebb volt úgy élnem apámmal, hogy nem tudom milyen lenne anyuval és a bátyámmal, könnyebb volt úgy barátkoznom, hogy nem tudom kiket hagytam itt, s ahogyan jobban megnéztem a fiúkat úgy éreztem helyesen cselekedtem. Valamilyen érthetetlen okból egyből a szívembe zártam őket, noha még a nevüket sem tudtam.

- Akkor új lappal? – kérdezte bizonytalanul a magasabbik, hatalmas tenyerét felém nyújtva.

- Azzal – mondtam halványan elmosolyodva, elfogadva felém nyújtott jobbját.