A hétvége utolsó napján az idegszálaim felmondták a szolgálatot, a gondolat, hogy Seth délután valahol az erdő mélyén fog harcolni megrémített, s legszívesebben sosem engedtem volna őt el, de sokkal erősebb volt, mint én, így csak maradt a félőaggodalom és a reménykedés, miszerint ép bőrrel vissza jön hozzám. Bár ő cseppet sem volt ideges engem ez egyáltalán nem nyugtatott meg, helyette is izgultam, noha nem győzte mondogatni, hogy gyerekjáték lesz az egész és ő amúgy sem lesz kimondottan a harcosok között, hiszen rá Edwardéknál volt szükség, hogy értesüljenek a téren folyó dolgokról. De hát nem csak miatta aggódtam, a többiekért is, bele gondolni is rossz volt, hogy valamelyikőjüknek baja eshet, s ebből a szempontból egyből unszimpatikusabb volt Bella. Jacob pedig olyan naiv és....idióta! Bolond fiú, s tudtam jól, hogy még hatalmas csalódások elébe néz, ha ennyire elvakultan harcol Belláért, pedig még a vak is látta, hogy a lány Edwardot fogja választani...
- Hé, ne gondolkozz ennyit! – szólt rám megrovón Seth, majd közelebb húzva magához apró puszit nyomott a homlokomra. – Nem lesz semmi gond, higgy nekem! – bizonygatta magabiztosan.
- Oh, bocs, hogy féltelek – mormoltam sértetten, mire Seth engesztelően nézett le rám, miközben újra forró, apró puszikkal hintette be az arcom minden részét, míg végül rá nem talált ajkaimra. Megbocsájtottam neki.
- Örülök, hogy féltesz, mert az azt jelenti, hogy szeretsz – mosolyogta kisfiúsan, mire a szemei kajánul felcsillantak.
- Buta, amúgy is tudod, hogy szeretlek! – mondtam szórakozottan beletúrva fekete hajába, egy újabb csókra ösztönözve. – De tényleg vigyázzatok magatokra! – kértem. – És puszilom a többieket! – tettem még hozzá, mikor már egy újabb búcsúcsók múltán elindult az erdőbe. Rám nézve a válla felett rám kacsintott, s eltűnt az erdő sűrűjében.
Az órák csiga lassúsággal teltek, s megunva a fel-alá járkálást a lakásban inkább összeszedtem magam és elindultam lapush felé, Emilyékhez. Valahányszor rá néztem a mellettem terebélyesedő erdőre annyiszor láttam magam előtt a farkasként harcoló Sethet egy vicsorgó, sápadt vámpírral. Kirázott a hideg.
- Rain? – Emily meglepett hangjára kaptam fel a fejem, majd megnyugodva fújtam ki a levegőt, mikor észre vettem halvány, kedves mosolyát. A közeli boltból jöhetett a teli szatyrokból ítélve.
- Szia! – mosolyogtam. – Épp hozzád igyekeztem – léptem felé, majd egy gyors ölelés után segítettem neki cipekedni.
- Akkor gyerünk, a farkasok biztosan éhesek lesznek, majd ha megérkeznek – mosolygott továbbra is. – És Kim is hamarosan átjön.
- Nem aggódsz értük? – kérdeztem percek múltán, nem láttam rajta a féltés jeleit, vagy egyszerűen csak túl jó maszkot viselt.
- Dehogynem, de tudom, hogy nem lesz bajuk – magyarázta. – Bíznunk kell abban, hogy nem történik velük semmi! – bizonygatta, s mintha a maszk megrepedt volna, barna szemeibe aggodalom csillant, s mosolya apróbbra zsugorodott. Mindjárt másabb volt, s talán ez jobban megnyugtatott, mint az ezerwattosan mosolygó Emily.
- Úgy legyen – mondtam, majd inkább eltereltem a témát, beszéltünk mindenről, az apámról, a mindennapokról, de a harcot szigorúan kerültük, ugyanis mikor Emilyékhez értünk egy elég sápadt Kimet találtunk ránk várva.
Emily azonnal beljebb noszogatta a konyhába, majd egyből teát készített, míg én kipakoltam a szatyrokból.
- Biztos nem vagy beteg? – kérdeztem, mikor Kim reszketve fogta körbe két kezével a forró bögrét.
- Rossz előérzetem van – vont vállat. – Remélem tévedek – fújta ki benntartott levegőjét. Feszültsége egy hamar rám is rám szállt, így Emily inkább azt javasolta, hogy nézzünk tévét. Hátha eltereli a figyelmünket, noha ez képtelen ötletnek bizonyult. A farkasaink kint harcolnak és még abban reménykedik, hogy van bármi is, ami elvonja a figyelmünket? Abszurd!
Nem tudom, talán órák telhettek el, mire Kim halk szuszogására kaptuk fel a fejünket, így jobbnak láttuk óvatosan elfektetni a kanapén a lányt, míg mi kioldalaztunk a konyhába, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.
- Szerinted jogos Kim aggodalma? – kérdeztem alsó ajkamba harapva.
- Kim hajalmos túl reagálni a dolgokat, főleg ha Jaredről van szó, de már nem merek mit mondani... Nem tudom mi lesz – mondta komolyan, mire csak bólintottam. Neki is nehéz lehetett, így inkább nem mondtam semmit.
Újabb órák teltek el, lehetett olyan este hét-nyolc körül, mikor a fiúk, vagyis Seth, Sam és Embry megérkeztek, s egyáltalán nem tetszett az arcukra kiülő gyászos hangulat.
- Mi a baj? – kérdezte Emily aggodalmasan, miközben Sam karjaiba bújt.
- Mi történt? – kérdeztem én is, mire Seth szorosabban ölelt, míg Embry csak az asztal lapját bámulta. Egyikőjük sem tudott megszólalni.
- Srácok?! – szólalt meg Kim álmoskás, de jelentősen lelkesebb hangja. – Hol van...Jared? – kérdezte bizonytalanul, mikor többször is végig nézett rajtunk, s sehol sem találta szerelmét. Rosszat sejtettem.
- Kim... – kezdett volna bele Embry, de aztán elhallgatott, tanácstalanul nézett hol Seth-re, hol Samre, akik szintén nem tudtam mit mondani.
- Mi történt?! – kérdezte Kim türelmetlenül, keze ökölbe szorult a várakozástól.
- Jared nem jön vissza – suttogta végül Sam együtt érzőn nézve a ledermedt lányra, aki hitetlenkedve meredt az alfára. Nem akart hinni a füleinek.
- Hogy érted? – kérdezte Kim, egyre jobban remegett.
- Az egyik vámpír gyorsabb volt és...túl erősen szorította meg, későn értünk oda...viszont nem szenvedett – mondta Embry közelebb lépve Kimhez hátha az elájulna, de a lány makacsul hátrált, miközben barna szemeiből egyre több könny buggyan ki, s folyt le elgyötört arcán.
- Ne – kántálta, miközben egyre jobban rázta a fejét. Egyikünk sem akarta elhinni, hogy ez történt, s engem is a sírás kerülgetett. Nem történhetett ez Jareddel! Nem érdemelte ezt meg! És Kim? Most mi lesz vele? Mit tesz egy lány a farkasa nélkül? Mit tesz egy lélek a másik fele nélkül?
A gondolatra szorosabban öleltem Seth derekát, még csak a gondolat is padlóra küldött, hogy mi lenne velem nélküle, hogy mit érezhet most Kim... Én biztosan oltári hülyeséget csinálnék, ha a farkasommal történne valami, s tudtam, hogy Kimnek most hatalmas szüksége van ránk, noha azt is tudtam, hogy Jaredre lenne szüksége, viszont őt már soha nem kapja vissza ebben az életben...
VOCÊ ESTÁ LENDO
Kölyök • Seth Clearwater ff. / Hun
FanficKölyök (2011) Rain Morgan hosszú évek után vissza költözik édesanyjához, aki abban reménykedik, hogy ezzel végre kiszakíthatja lányát maga köré épített falai közül és kitörölheti volt férjét, Rain apját az életükből. Csakhogy ez nem megy könnyen...