Kölyök • Seth Clearwater ff. / Hun

X. Fejezet

A szívem egyre gyorsabban vert, ahogyan tekintetem találkozott apám vérvörös íriszeivel, melyek éhesen csillanva meredtek rám, s én még levegőt is elfelejtettem venni. Féltem. Talán soha nem féltem komolyabban apámtól, általában őt féltettem, de az új keletű érzés teljesen lebénított. A tervem mégsem tűnt már olyan jó ötletnek, de már nem akartam meghátrálni. Lehet nem is tudtam volna. Rettegtem, hogy ha akár egy percre is leveszem róla a tekintetem megöl. Abszurd volt, elvégre mióta kell egy lánynak attól félni, hogy az apja kiszívja belőle a vért? Hát mostantól!

- Apa? – kérdeztem bizonytalanul, s noha nem kaptam választ én tudtam, hogy mi a tényállás; ő már rég nem az apám, talán soha nem is volt, elvégre egy apuka foglalkozik a lányával, szereti azt és mellette áll. Viszont az én apám sosem volt mellettem, le se szart és talán nem is szeretett. Legalábbis nem tudta hogyan kellene.

- Olyan édes az illatod... – motyogta, dallamos hangja egy pillanatra elvonta a figyelmem, majd újra teljesen rá fókuszáltam, mikor meghallottam a néma gyötrődést szavaiban és segítségkérést szemeiben. Feltámad bennem a remény. – Annyira kívánom, de....de... – folyton elakadt, s torokköszörülések közepette a mondat soha nem lett befejezve, nem is kellett, tudtam, hogy kívánja vérem, tudtam, hogy ha egy kicsit is gyengébb lenne nekem annyi. Senki más nem lenne olyan gyors, hogy megakadályozza ezt.

- Apa, én még mindig a lányod vagyok! Emlékszel rám? Rain vagyok! – mondtam neki tisztán érthetően, folyamatosan tartva vele a szemkontaktust. Olyan érzésem volt mintha apámat láttam volna egy ketrecben, egy vérszomjas vadász csapdájában.

- Nem szabadna itt lenned! – dörrent rám, hangja egyre rekedtebb volt a vágytól, míg szemei egyre feketébbek lettek. Akaratlanul is hátráltam.

- De igen, mert nekem melletted kell lennem! Apa, tudom mi történt veled és segítek, hagyd, hogy segítsek és túl leszünk ezen! – mondtam, s mintha felfogta volna szavaim, de ama bizonyos ketrec hajthatatlan volt a vérem iráni vágyával. Apám akarta semmit sem ért a vámpíréval szemben. – Apa, könyörgöm, csak most ne bánts! Csak most az egyszer! – sírtam. Könnyeim megállíthatatlanul folytak végig arcomon, miközben mindenem remegni kezdett. Tudtam, ha apám most megtámad vége lesz mindennek, vagy az életemnek vagy az apámba vetett maradék szeretetemnek. Annyira bolond voltam, hogy még mindig tudtam szeretni, hogy talán most szerettem a legjobban, de ezzel most nem mentem sokra. A szeretetem semmit sem ért a vérszomjához képest.

A következő pillanatban egy homokszínű test ugrott elém, mielőtt még apám elérhetett volna hozzám, s még Seth vadul morgott apámmal együtt én esetlenül lépdeltem hátra, majd estem seggre. Mindenem zsibbadni kezdett, szinte fájt.

- Gyere – hallottam Carlisle nyugtató hangját, majd már minden változott; a verekedés eltűnt a szemem előtt és szélsebesen igyekeztem a doki karjaiban a Cullen házhoz.

Csak arra kaptam újra észbe, hogy immár a fehér kanapén ülök teljesen ledermedten, miközben az orvos guggolt előttem és szólongatott a nevemen hasztalanul. Megszeppenve néztem a dokira, aki látva tekintetemben a visszatérő reakciókat megnyugodott, s szó nélkül mondott el mindent, amit ilyen helyzetben lehetett volna. Aranyszín szemeiből mindent kiolvastam; sajnálom, jobb ez így, majd az idő meggyógyít...

A sírás újult erővel tört rám a felismeréstől, miszerint apámat szét szedték, apám halott, apám meg akart ölni!

Az ajtó nyitódására, s csukódására kaptam fel fejem, elképzelni sem tudtam miképpen kerültem fel az emelet egyik szobájába, amelyről tökéletes rá látás volt az erdőre. Gyönyörű volt, bár ez nem nagyon érdekelt. Lefoglalt Seth szomorú, bűnbánó arca, ami csak még inkább szította bennem az elvakult dühöt. Megölte aput! Tudta jól mennyit jelent nekem az apám, noha az meg sem érdemelte a szeretetem, nagyon is tisztában volt vele, hogy mennyire elfogult vagyok, ha apámról van szó, s ő mégis hidegvérrel megölte őt!