I. Fejezet

3.2K 101 6
                                    

I need a Hero to save me now. I need a Hero... - a lábam ütemesen koppant a műanyag lábtörlőn a dal ritmusára, ami maximumra tekerve harsogott a fülembe, hogy még véletlenül se halljam meg a külvilág zajait, s hogy a taxisnak se támadjon kedve beszélgetni velem, hiszen még ő maga is hallhatta a fülhallgatóból áradó hangerőt, ami most teljesen maga alá temetett, s mint valami jótevő, burokként zárt körbe a lepusztult járgányban. Szemeim próbáltam inkább lecsukva tartani, hogy valóban, teljesen elfeledkezzem arról, hogy hol vagyok és merre tartok. Nem akartam látni az egyre zöldülő tájat, a kis város lakosait vagy a komor felhőket, amik immár felettünk magasodtak Washington állam legesősebb városkájában. Nem akartam ezekről tudomást szerezni, de azt kénytelen voltam megérezni, mikor az autó leparkolt, s az én burkom úgy durrant szét akár egy szappanbuborék...

Ráérősen kivettem a fülhallgatókat a fülemből és a nyakamra akasztottam, így halkabban, de még mindig hallottam az énekes szavait.

A férfi kissé türelmetlennek tűnt, de én már csak azért sem siettettem el semmit, kifizettem a fuvart és megragadva a hátsó ülésről a két sporttáskát hanyagul elköszöntem a sofőrtől, amit egy biccentéssel viszonzott és már ott sem volt. A hirtelen gyorsulástól ügyesen a vadiúj tornacipőmre kotorta a sarat, de némi káromkodás után beláttam, hogy így jobb; egyből emberibben nézett ki, hogy nem volt olyan makulátlan fehér, ami már egy hete bántotta a szememet.

A Hero's not afraid to give His life. A Hero's gonna save me just in time - Mivel anyám dolgozott, így nem is vártam semmilyen fogadtatást, csak előkotortam a lábtörlő alól a pótkulcsot és beljebb léptem az aprócska családi házban. Látszott rajta anyám ízlése, meleg, harmonizáló színek, családi fotók és látszott a berendezésen, hogy nem csak dísznek vannak; a kanapén gyűrötten pihent egy mintás pokróc, a dohányzó asztalon ott volt egy üres kávés bögre.

Nem sokat vesződtem a körbenézéssel, nem különösebben érdekelt sem a konyha, sem semmi más, csak a szobámat akartam megtalálni, hogy végre megszabadulhassak a táskáimtól. Az említett helyiséget végül az emeleten találtam meg, a fürdőszoba mellett, a folyosó legvégén.

A narancssárga falon egy parafatábla díszelgett különböző régi képekkel, amiket valószínű még én raktam fel, mikor hajlandó voltam eljönni ide, azaz kb. öt évvel ezelőttiek lehettek. A franciaágy frissen vetett volt, teljesen új, sötétkék ágyneműhuzattal, az íróasztalon leendő tankönyveim sorakoztak, míg a ruháimnak csak egy gardrób és komód adott helyet.

Nem volt semmi extra, de ami mégis lekötött az az ablak volt, a hatalmas üveg bukóra volt nyitva és lágyan lengette a halványzöld függönyt, s mikor azt elhúztam az útból és az ablakot pedig teljesen kinyitottam könnyedén ki tudtam lépni a garázs tetőjére.

Ezt az aprócska pontot hamar a szívembe fogadtam, ugyanis nyugodtan leülhettem és rágyújthattam egy mentolos cigire, ami szinte újra élesztette a tüdőm annyi óra friss levegő szívás után. Igazság szerint még mindig bántotta az orrom az erős erdő és eső illat, ami a körülöttem elterülő erdőből jött, de a dohány kicsit segített. Sőt, nagyon is!

- Háló? - szóltam be unottan a telefonba, mikor az makacsul csörgött as zsebemben.

- Rain, megjöttél már? Mondtam, hogy hívj fel, ha haza értél! - hallottam meg anyám aggódó hangját, de valahogy nem tudta felvinni a pulzusom.

- Ja, bocs, kiment a fejemből - hazudtam. Természetesen emlékeztem, hogy mit mondott, de az nem jelentette azt, hogy meg is akarom csinálni. Ha haza jön úgyis látja, hogy megjöttem, nem? Akkor meg minek kell parázni annyit?

- Mindegy - sóhajtotta végül lemondóan. - A hűtőben találsz enni valót, háromkor végzek a melóban, szóval addig légy jó - tanácsolta, mire válaszul csak kifújtam az eddig benntartott hatalmas slukkot, ami már kezdte marni a torkom. - És nem engedem, hogy a házamban cigizz! - szólt rám.

- Nem a házban vagyok - mormoltam tömören. - Na, szia! - köszöntem el végül, s kinyomva a telefont könnyedén beljebb hajoltam az ablakon és az ágyra hajítottam, hogy legyen mentségem, ha valaki hív és nem ér el; bocs, nem hallottam...

- Forks - motyogtam halkan, még egyet szívva a cigiből, majd a párkányt hamutartónak használva elnyomtam rajta a csikket. - Még jó, hogy nem emlékszem rád...

Anyámék tízéves koromban elváltak, anyám itt maradt a bátyámmal, míg én apámmal mentem a napsütötte Flordiába, Tampába, de aztán abban az évben apámmal autóbalesetet szenvedtem, aminek következményében elvesztettem az emlékeim, s innentől kezdve nem volt vissza út, csak a lejtő... Ez van, Sprite...

Amíg anyám Lapush diákjait oktatta én benéztem a hűtőbe és magamba tömtem a maradék hekket, majd beülve a tévé elé azt kezdtem el kapcsolgatni. Hamar rá kellett jönnöm; Forsk nem nekem való, túl nyugis...

- Megjöttem - hallottam anyám kiáltását a földszintről, mikor újra a tetőmön voltam és a mentol édes hatásaiban gyönyörködtem, sietősen elnyomtam a még csak félig elszívott cigim, s azt is ott hagyva a tetőn ráérősen elindultam a konyhába, ahol anyám már a kávéját készítette oda.

- Unalmas ez a hely - mondtam köszönésképpen, hanyagolva az egymás nyakába ugrásokat és szívből jövő üdvözléseket.

- Majd megszokod - mosolygott rám elnézően, amit utáltam, s ez gyakran csak még inkább arra késztetett, hogy tovább veszítsem nála a húrt. - Milyen volt az út? - kérdezte.

- Az is unalmas - mormoltam. - Bírtam volna egy kényszerleszállást... - mosolyodtam el sötéten.

- Majd máskor - mondta végül félvárról, mikor rá jött, hogy ehhez nem tud sok mindent hozzá fűzni. - Hogy tetszik a szobád? Nem sokat változtattam rajta, de ha valami kell még akkor csak szólj!

- Mondjuk egy teljesen más város?! - reménykedtem, de ő csak megrázta a fejét. - Gondoltam - mormoltam rosszkedvűen. - És hol van Nate? - tereltem el a témát. Egész nap még csak hallani sem hallottam felőle, sőt, már két hete nem tudom mi van vele és a szobája is olyan rendben volt, hogy rossz előérzetem támadt tőle; Isten adja, hogy nem vált buzivá! - na, nem mintha ez elegendő ok lenne a homokosságra, de a mi családunkban bármi előfordulhat... Mindig gyanakodni kell!

- Hát az egyetemen van! - mondta úgy anyám, mintha ez olyan magától értetődő lenne. Valószínűleg az is volt... - Csak hétvégenként jön haza - tette még hozzá. Valóban nem vagyok képben saját testvérem állapotáról, ez ciki!

- Ja, oké - bólintottam. - Egy gond kipiálva - tettem még hozzá.

- Tényleg olyan vagy, mint amilyennek apád leírt... - rázta meg a fejét.

Már öt éve, hogy nem láttam őket, se anyut, se a bátyámat és csak telefonon tartottam velük a kapcsolatot, ami nekem bővel elegendő volt, de nekik már nem annyira...Ezért is történhetett meg, hogy anyám kiragadt az alkoholista apám karmaiból, miközben nekem teljesen jó volt. Tudtam rá vigyázni...

- Hmm...szóba állsz apuval? Ez nekem új - motyogtam gúnyosan, nem sokat tökölve anyám megbántott arcvonásain. Nem érdekelt.

- Mindegy - sóhajtotta. - A tankönyveidet gondolom megtaláltad, holnap kezdesz a Forksi gimiben.

- De jó - mormoltam egykedvűen. - De legalább nem egy iskolába járunk - mondtam magamat vigasztalva.

Anyám történelem és biológia tanár volt, de szerencsére Lapushban. Bele sem merek gondolni, hogy milyen gáz lett volna, ha ő tanít engem. Biztosan agyvérzést kapott volna, hogy mennyire nem tudok semmit sem a Római birodalomról, sem az emésztés és a légzés szervrendszeréről.

- Pontosan! - mosolygott jobb kedvűen. - Nézd mindennek a jó oldalát - biccentett, s azzal magamra is hagyott egy csomó röpdolgozat kijavítása miatt.

- Ezt itt hagytad - kiabáltam utána, mikor észre vettem a földön egy megmaradt dolgozatlapot, de mivel anyám nem hallotta én nem makacskodtam. Arcomon gonosz mosollyal kezdtem el olvasni az elég silánynak tűnő válaszokat, majd végül fordítva egyet a lapon a dolgozat gazdáját is megtaláltam; Seth Clearwater...

Kölyök • Seth Clearwater ff. / HunDove le storie prendono vita. Scoprilo ora