Kölyök • Seth Clearwater ff. / Hun

VII. Fejezet

Újra ott állt. Csak mosolygott és várt, rám várt, ami újra, minden nap múlásával felért egy apró csodával. Elképzelni sem tudtam, hogy miképpen érdemeltem ki őt, hiszen soha életemben nem tettem semmi olyat, amiért egy ilyen ajándék kijárt volna nekem. Mindig rosszba sántikáltam, megszegtem az előírásokat és a Mikulásban sem hittem. Most pedig itt vagyok egy vérfarkas karjaiban, s egy örök szerelem reményében. Mivel érdemeltem ki? Mi a titok, a kulcsszó?

- Min gondolkozol? – kérdezte mosolyogva táskámat könnyedén a saját vállára dobva, miközben másik karjával a derekamat ölelte körbe. Hallottam az összesúgásokat, az irigykedő, s kíváncsi szempárok folyton minket bámultak, de nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy tőlem több évvel idősebbnek nézik, hogy hogyan akadtam rá, hogy lefeküdtem-e már vele és a többi. Csak ő volt azokkal a mosolygós szemekkel, amikkel mindig kitüntetett, amik folyton rabul ejtettek.

- Semmin – mosolyogtam. – Képzeld, anyu eltűnt egy hétre meló ügyben, szóval nem kell esténként az ablakból jönnöd – vigyorogtam.

- De jó, úgyis olyan hülyén éreztem magam – nevetett fel, miközben lassan elindultunk haza felé.

- Engem pedig halálra ijesztettél, nem tudtam elképzelni, hogy mi kopácsolhat az ablaknál – róttam meg szórakozottan, mire engesztelő puszit nyomott homlokomra, miközben ajkai még nagyobb mosolyra húzódtak.

- Így korrekt, te engem már egy párszor úgyis halálra ijesztettél – mondta, mire meglepődtem. Hogyan ijeszthetném én őt meg? Hiszen nincsen az ég világon semmi félni valója, bármit letudna győzni...

- Én? Mivel? – kérdeztem értetlenül, arcomra voltak írva gondolataim, így nem volt nehéz dolga. Szinte olvasott belőlem.

- Jaj, Rain, olyan butus vagy... – sóhajtotta, majd hirtelen megtorpanva maga felé fordított, míg én megszeppenve pislogtam fel helyes arcára, s csillogó szemeibe. – Most, hogy te vagy nekem annyi félni valóm van...minden nap rettegek, hogy valami bajod esik, amíg nem vagyok veled, hogy bármi történik veled, minden nap halálra ijedek valahányszor kicsit is szomorúbb vagy, vagy valamit látok rajtad, ami bánthat téged... – magyarázta olyan beleéléssel, olyan átható pillantással, hogy szinte meghatódtam szavaitól, a szívem dupláját verte, s még a levegő is bennem akadt. Elképesztő volt az érzés, hogy valóban ennyire fontos vagyok neki, hogy tényleg ennyire szeret...Csoda...hiszen a fiú is maga volt egy hatalmas csoda azzal a naiv szívével és jóindulatával, azzal az elképesztő szerelemmel, amivel minden nap, minden percben megajándékozott.

Láttam tekintetében a várakozást, hogy mit válaszolok erre, de mivel minden szó a torkomon forrt, csak lábujjhegyre álltam, s szájára hajolva óvatosan megcsókoltam mézédes ajkait. Karjai reflexszerűen fonódtak derekam köré, míg én egyre jobban öleltem nyakát, hogy egy milliméternyire se tudjunk elválni egymástól.

- Hmm...ha ezt tudom minden nap elmondom neked mennyire fontos vagy számomra – motyogta kábultan pislogva, mikor csókunk véget ért.

- Nem kell ahhoz semmit sem mondanod, érzem és köszönöm – motyogtam zavartan, miközben ujjainkat újra összefontam és magammal húztam, hogy végre haza érhessünk. Lehet, hogy a szerelem vak, de a szomszédok nem, és volt egy olyan érzésem, hogy most elég sokan minket figyelhetnek...

- Épp elég köszönet, hogy vagy nekem – mormolta az orra alatt, amire inkább nem válaszoltam, csak azt éreztem, hogy halványan elpirulok, amit természetesen ő is észre vett. Ő volt az egyetlen, aki képes volt zavarba hozni azzal a hatalmas, önzetlen szerelmével.

Sosem értettem vele egyet, mindig úgy beszélt rólam mintha én lennék az ajándék, mintha én lennék a nyeremény, pedig egyáltalán nem így volt. Én voltam az a szerencsés, aki valamilyen oknál fogva kiérdemeltem őt, és nem fordítva.