Kölyök • Seth Clearwater ff. / Hun

VI. Fejezet

Együtt lenni egy fiatalabb fiúval kissé fura volt, mármint Seth és köztem hatalmas ellentétek húzódtak, néha láttam rajta azt a kisfiút, aki valóban még nem tudta hogyan viszonyuljon egyes helyzetekhez, így én sem erőltettem semmit, noha olykor akarata ellenére érte el azt, hogy őrülten megkívánjam, ilyenkor úgy éreztem magam, mint egy vénasszony, aki tíz vagy húsz évvel fiatalabbakkal jár, hogy fiatalabbnak érezhesse magát. Pedig csak egy év volt...Egyetlen egy év, s engem mégis néha az őrületbe tudott kergetni, tekintve, hogy korom ellenére is sokkal többet tapasztaltam mint ő, noha ő küzdött meg kéthetente legalább egy vámpírral, de persze ez a két dolog teljesen más volt. Az ő kötelessége nem nagyon hatott ki az én életemre, elfogadtam, s őszintén szólva könnyebb volt úgy vele lennem, hogy van egy titok, ami egyenlíti a számláinkat. Azt hiszem. Én viszont nap, mint nap úgy éreztem, hogy megrontom őt, hogy tönkre teszem azt a világot, amiben eddig élt, mintha sáros, katonai bakancsban tapostam volna át törékeny lelki világán. S bármennyire is próbáltam titkolni ő úgy olvasott bennem akár egy nyitott könyvben, aminek aztán hamarosan meg is lett a magyarázata; bevésődés.

- Szóval mi is ez a bevésődés, ezt nem vágom... – motyogtam értetlenül, mikor egyik nap újra együtt jöttünk haza az iskolából, szokásává vált, hogy folyton elém jött, noha hiába mondogattam neki, hogy nem kell, csak elfárad, de olyankor mindig egy sejtelmes mosolyt kaptam válaszul, ami annyit jelentett, hogy farkas, neki nem jelent gondot egy kis séta...

- Nem fogod békén hagyni a témát, mi? – kérdezte arcán egy apró elkínzott mosollyal, mire egyetértően bólintottam, s tovább vártam magyarázatát, ami végül, nagy bizonytalanságok közepette megjött;

- Ez is egy farkas tulajdonság... – bólintottam jelezvén, hogy ez nem új infó. – Szóval ez olyan...bevésődés – zavartan felnevetett, mire árnyalatnyival mintha elpirult volna. – Mint szerelem első látásra, csak mégsem...ez egy olyan...szeretet első látásra, mert ennek nem kell szerelemmé alakulnia, a farkas meglátja azt, akit neki szánt az ég, a lelki társát, ha úgy tetszik és..kész. Megszűnik a világ, csak ő van, az a valaki, aki elvágott minden kapcsot a világgal, s ő maga lett a farkas számára a gravitáció... Onnantól kezdve csak az számít, hogy a lenyomat boldog legyen, mindegy, hogy hogyan, de boldog – magyarázta, miközben tekintete a saras betont pásztázta, izmai olykor megfeszültek, miközben a csend lassan, de biztosan beállt közénk, míg én az eddig hallottakat elemeztem ki magamban. Nem kellett sok logika, hogy feltegyem magamban a legfőbb kérdést; ő megtalálta már? A fájdalom a mellkasomba elemi erővel tört fel, ahogyan arra gondoltam, hogy valami ribanc elveheti őt tőlem, noha tudtam jól, hogy Sethnek talán sokkal jobb lenne úgy, elvégre eltudnék képzelni mellé egy aranyos, visszafogott lányt...

- És valaki már megtalálta a bevésődését? – kérdeztem kíváncsian, félőn.

- Sam Emilyben, Quil Claireben...

- Clairben? – vágtam közbe akaratlanul is, volt alkalmam találkozni mindkettejükkel, s szemet is szúrt az egymás iránti rajongásuk, de mint báty és húgi kapcsolat, nem...bevésődés.

- Ez nem korhoz között – ellenkezett kicsit dacosabban. – És ahogyan mondtam nem is szerelem, Quil szereti Clairet, mintha a húga lenne, ami aztán ahogyan Claire felcseperedik változni fog, de ez nem rossz... – bizonygatta.

- Jó,jó, tudom. Amúgy sem nézném ki Quilből, hogy olyasmit tenne, amit nem szabad! – bizonygattam. Quil áldott jó gyerek volt, s bár furcsálltam, de eszembe sem jutott, hogy ő bármi olyat tenne, ami a kislánynak nem tenne jót. – És még kik? – kérdeztem, mintha mi sem lenne természetesebb, mintha nem rugózna a torkomban egy hatalmas csomó.

- Egyszer úgyis meg kell tudnod, nem igaz? – nevetett fel zavartan, még vörösebb lett, mire az én szívembe fájdalom nyilallt. De valamit nem értettem; miért van velem, ha közben másutt a lenyomata várja? És egyáltalán miért velem van „párban", ha meg van a bevésődése?! Jesszusom, miért nem vettem eddig észre?! Hogy lehetek ekkora hülye?!!

- Szóval neked már meg van – könyveltem el végül, egy szaggatott sóhaj kíséretében. Úgy éreztem mintha kitépték volna belőlem az oldalam, szinte éreztem, ahogyan lassan elvérzek...

- Nézd, Rain, ez nem jelent semmit...mármint ez téged nem kötelez semmire... – kezdett el magyarázkodni, mire engem teljesen össze zavart.

- Tessék? – kérdeztem értetlenül, mire viszonozta zavarodott pillantásom.

- Rain, ugye nem azt hiszed, hogy én más lányba vésődtem? – kérdezte összevont szemöldökkel, mire én halványan elvörösödve kezdtem el vizsgálni a piros tornacipőm.

- Miért akkor te...? – kérdeztem, azt hiszem valamit nagyon félre értettem...

- Tényleg nem tudsz olvasni a sorok között? – sóhajtotta hitetlenkedve, egyik kezével hajába túrva a tarkójánál. – Én beléd....vésődtem – mondta ki végül a lényeget, amit lelkem legmélye igazából nagyon is akart hallani, újra és újra.

- De hát miért? – kérdeztem értetlenül, hitetlenkedve. Láttam rajta, hogy nem pont erre a reakcióra várt; – Mármint...miért? – Nem tudtam jobban kifejezni magam.

- Erre nincs megfelelő magyarázat... – mondta zavartan, bűnbánóan, mintha valóban saját magát hibáztatná. Ez bolond!

- Félre ne érts te buta! – szóltam rá inkább kedvesen, mint megrovón. – Csak azt nem értem, hogy mivel érdemeltelek ki...hiszen valljuk be, annyira más vagy, mármint inkább én, mert biztosan velem van a baj, hiszen te annyira... – kezdtem volna az érthetetlen magyarázkodásba, amire mostanság rá szoktam, ha Seth olyan helyzetbe hozott, hogy teljesen elszégyellem magam butaságom miatt, de hamar megéreztem forró ajkait az enyémen, ahogyan a derekamnál fogva magához rántott, s ellenkezést nem tűrően csókolt meg, s hallgattatott el. Ilyenkor még csak eszembe sem jutott az az egy év, ujjaim alatt érezve megfeszült izmait, mellkasának emelkedését és szenvedélyes játékát ajkaimmal még csak kétségbe se vontam, hogy ő még csak egy kölyök lenne... Egyszerűen kívántam, mint férfit, mint nő a férfit...

- Ne csináld ezt velem... – suttogtam kábán, mikor ajkaink elváltak egymástól, s homlokát az enyémnek támasztotta, megduzzadt, hívogató ajkai kisfiús huncut mosolyra húzódtak, de mielőtt újra megcsókolhattam volna az erdőből hangos farkas vonyítás szakadt fel, s mindketten tudtuk; mennie kell.

Az éjszaka közepén halk kopogtatásra lettem figyelmes az ablak felől, eszembe sem jutott félni, inkább nyűgös voltam, hogy valami vagy valaki ilyenkor képes felébreszteni, de mérgem azonnal el is szállt, mikor megpillantottam farkasfiúm a tetőn. Bágyadtan mosolygott be az ablakon és türelmesen megvárta, míg kinyitva azt beljebb engedtem a hideg éjszakából.

- De bolond vagy – kuncogtam halkan, majd azon nyomban ahogyan földet ért mindkét lába szorosan hozzá bújtam, mire gondolkodás nélkül ölelt vissza, miközben belepuszilt a hajamba.

- Túl gyorsan el kellett mennem, és még látni akartalak, már ha nem dobsz ki... – tette még hozzá megjátszott félelemmel az ablakra pillantva.

- Ki sem engedlek... – nevettem beljebb húzva, mire engedelmeskedve akaratomnak befeküdt mellém az ágyba és szorosan a karjai közé zárva hallgattam nyugodt szuszogását, amire aztán én is elaludtam.

Másnap reggel a fiú sehol sem volt, csak egy rövid bejegyzés a telefonomban, miszerint szeret és várni fog rám a suli előtt. Alig vártam, hogy újra lássam, s ebben a rózsaszín ködben kezdtem el készülődni a suliba, ám mikor leértem a nappaliba értetlenül bámultam anyám stresszes arcát, iratok, telefoncsörgések...

- Miről maradtam le? – kérdeztem értetlenül, mikor egy percre lerakta a telefont és helyet kaptam nagy sürgésforgásában.

- El kell utaznom Port Angelesbe a hétre, továbbképzés lesz...ugye megleszel egyedül? Itthon hagyom az egyik bakkártyám, kulcsaid vannak... – kezdett volna bele, de gyorsan leállítottam.

- Ne aggódj, nem lesz romokban a ház mire haza érsz! – biztosítottam, s mikor rá döbbentem, hogy már indul is elbúcsúztam tőle és a gyomromban apró bizsergéssel élveztem a nyugalmat, ami úrrá lett a házon. Nagy lelkesedésemben egyből felszaladtam a szobámba, hogy cigihez jussak, de mikor tekintetem akaratlanul is a parafatáblára aggasztott dolgozatra siklott ujjaim akaratlanul engedtek a zöld doboz súlyának, ami rövidesen a kukába puffant én pedig még nagyobb mosollyal indultam meg az iskolába.

A fiú már azelőtt az életembe lépett, hogy észrevettem volna...