H I B R I D

6. Fejezet

Hirtelen az a minimális étvágyam is elszállt, ami volt. Iszonyú boldog voltam, mintha már most meg is kaptam volna és mindent elő akartam készíteni az érkezésére. Arra gondoltam talán elszállásolhatnánk a pagodában. Ott lenne neki elég hely. Persze sejtettem, hogy anyuék leszavazzák ezen elgondolásomat...

Ma este vacsora helyett elmentem inkább sétálni egyet. Magamra húztam az interaktív pulcsimat, mely érzékeli a hőmérséklet változást, és ahhoz mérten állítja be a vastagságát, és alkalmasint fűtésre is alkalmas. Megnyomtam az ajtónyitó gombot, ezt követően pedig átmentem a retina szkenneren és az ujjlenyomat olvasón is. Mikor kiléptem résnyire tárva hagytam a bejáratot, annak reményében, hogy friss levegőhöz jutunk odabent. A többiek úgy is vacsoráztak, nem volt nagy gond, ha kiment az ételszag.

Elindultam a betonutcán, miközben repülő autók zúgtak el a fejem fölött. Senki sem volt odakint. A járda mellett szánalmas látványt nyújtott a műanyag fű, és bokor. Végig amerre a szem ellátott az egész kopár földet ez borította. Mikor ráléptem cipőn keresztül is éreztem, hogy nem valódiak. Kemények voltak. Nem értettem, hogy süllyedhetett idáig a Föld. Egyedül a parkokban voltak igazi növények, azokra pedig úgy vigyáztak, mint a hímes tojásra. Miután úgy éreztem elég oxigénhez jutottam, visszagyalogoltam a házunk irányába. Nem tettem nagy kört, épp csak átmozgattam magam, mert késztetést éreztem kiszabadulni a fullasztó légkörű lakásból.

Hamar hazaértem, és első dolgom volt, hogy fölmentem a szobámba, nem törődve szüleimmel. Muszáj volt egy időre a gondolataimba temetkeznem. A szobámban leültem székembe és hosszú fekete hajamat fésülgettem, miközben a szülinapomon töprengtem.

A nyári nap már lemenőben volt. Fénye besütött a tetőablakon, és megvilágította az egész szobát. A vörös baldachinos ágyamtól kezdve, a cseresznye színű bútoraimig, mindent elértek meleg sugarai. Sápadt bőröm is narancsos színben játszott, míg hajszálaim minden szikráját elnyelték. Gondolataim akaratlanul is elterelődtek. A jövő helyett, a múlton agyaltam. Azon, hogy milyen felszínes is a családom... a pénz a legfontosabb számukra, pedig nem kéne, hogy így legyen! Sok programot csinálnak nélkülem, miközben én otthon dekkolok. Nem tudtam megemészteni, hogy az elmúlt 17 évben minden számomra fontos eseményt kihagytak, elfelejtettek, vagy pedig nem is törődtek velük. Valójában úgy éreztem sosem volt szükség a létezésemre. Nem kellettem nekik, mint ahogy most sem kellek. Persze szeretnek a maguk módján, meg bele is törődtek a helyzetbe, de igazából nem lennék nekik nélkülözhetetlen. Ha máshogy alakult volna a helyzet, és nem született volna gyerekük, nem lenne különösebb hiányérzetük. Néha kapok egy méregdrága ajándékot, aztán pedig egy évre le van tudva a szeretet. Ma már nem igénylem annyira a törődést, de nem felejtem el a gyerekkoromat, amit dadák tömkelegével töltöttem, magányosan.

Kihúztam a fiókomat, hogy kivegyem a naplómat. Le akartam jegyezni ezt a napot. Végre kerül bele egy szép emlék is... A kis füzet mellett még számos dolog ott hevert, de tekintetem egy fényképen akadt meg. Anyát, apát és engem ábrázolt. Mindenki olyan boldognak, és felszabadultnak tűnt. Nem tudom vajon hogy került hozzám. Jó pár éves lehetett, mert még igen kicsike voltam, a szüleim pedig nagyon fiatalok. Anyának göndör szőke, és dús haja volt, amellett pedig zöld szemei. Igazán vonzó vonásai voltak, az alakja pedig nem tűrt kritikát. Gyönyörű szép nő lehetett, ám én már egyáltalán nem emlékeztem erre a formájára. Az utóbbi években felszedett egy-két kilót... a haját pedig sötétebb színűre festette. Na meg talán túlzásba vitte az edzést. Apa mintha egy napot sem öregedett volna... Talán világosbarna hajából akkor még több fedte fejét, de máig megőrizte a jó kiállását, és férfias megjelenését. Korához és neméhez képest mindig is hiú volt, rendszerint ő rá kellett várni, ha elmentünk itthonról. Képes volt órákig tollászkodni, és vagy ötször átöltözni, ha valami nem nyerte el 100°%-ig a tetszését. Sötétbarna szemében mindig ott csillogott a jószívűség. Nagylelkű és kedves ember volt már akkor is.

Nosztalgiázásom befejezése képpen visszatettem a fotót a fiókba.

Gondoltam lemegyek a nappaliba és beszélgetek egy kicsit Lucyvel. Mikor leértem, anya és apa már díszmagyarban állt az ajtó előtt.

- Ja kicsim, ne haragudj, de el kell mennünk apáddal! Az egyik barátunk áthívott minket beszélgetni egy kicsit. Gondolom nem bánod, hogy itthon maradsz! - mondta anya.

- Persze... egyáltalán nem gond... Menjetek csak nyugodtan a dolgotokra! Én jól elleszek egyedül is.

- Akkor jó! - válaszolta apa.

Hát nem vártak túl sokat... itt is hagytak. Már csak a zár kattanását hallottam. Azt nem értem, hogy miből gondolják, hogy én nem mennék szívesen! Ők nem akarják, hogy ott legyek, ráadásul Lucy is hazament... Igazán nem volt még késő, de úgy gondoltam, gyorsan lezuhanyzom, olvasok egy kicsit, majd ágyba bújok. Semmi kedvem sem volt egyedül ücsörögni a kanapén. Kedvenc könyvem olvasása azonban, mindig nyugtatólag hatott rám. Feldobódtam tőle, és nem éreztem magam magányosnak....

Nem tudom mikor alhattam el, vagy, hogy akkor hány óra volt, arra viszont határozottan emlékszem, hogy az éjszaka közepén furcsa zajokra ébredtem. Felültem az ágyban, a testem összerezzent, és minden álmosság kiment a szememből. Sejtettem, hogy anyáék azok, de elővigyázatosságból kiléptem az emeleti folyosóra. Egész közel sétáltam a korláthoz, majd a rácsok között letekintettem a nappalira. Egyetlen lámpa sem égett, emellett pedig néma csönd honolt az egész házban. Különös - gondoltam. Ha apuék értek volna haza, biztos az egész lakás fényárban úszna, és a kiabálásuktól nem lehetne megmaradni. Első gondolatom az volt, hogy lemegyek körülnézni, azonban a félelemtől lábaim földbe cövekeltek. Némán álltam és hallgatóztam. Fülem az éjszaka összes apró rezdülését érzékelte. Ezen képességem százszorosára nőtt, ami nem is jött rosszul. Halk beszélgetésre lettem figyelmes, a nappali irányából. Ha nem tévedek két férfi társalgott.

- Nincs senki a házban!

- Nézz szét jobban! Mindent átfésültél? - kérdezte az egyik.

- Az emeletet még nem...

- Mire vársz te barom? Indulj!

Legszívesebben sikítani lett volna kedvem, de bölcsebb ötletnek láttam ha elbújok. Anyáék hálójában volt egy titkos pánikszoba. Már kis híján el is feledkeztem róla, mivel eddig teljesen szükségtelennek mutatkozott. Most azonban a lehető leghangtalanabbul, és leggyorsabban el akartam jutni oda. Hallottam az egyik férfi cipőjének kopogását a lépcsőn. Vészjósló hang volt, ami arra figyelmeztetett, hogy meneküljek az életemért. Szerencsére nem látott meg, mivel teljesen vak sötét volt. Amint elértem a szobát, magamra zártam a páncélajtót, és füleltem. Ez a kis helység a falba volt beépítve. Még nappali fényben is nehézkes volt észre venni, nemhogy ilyenkor. Biztos voltam benne, hogy nem szúrok szemet.

Szörnyen megijedtem, amikor az előbbi hang újra megszólalt. Rettenetesen közelinek tűnt. Talán az én szobámban lehetett.

- Igazad volt, van itt valaki! Az ágy fel van túrva...

- Gyerünk, keresd meg! Én megnézem lent. - mondta az egyik. Úgy tűnt, hogy ő lehet a főnök.

- Mi a szarért kell embereket gyűjtenünk? Ráadásul ezek gazdagok! Keresni fogják a lányukat.

- Ne nyavalyogj már! A főnök azt mondta, nincsenek elegen. Az utolsóakkal is elvégezték a kísérletet. Na meg amúgy is... sosem találnák meg a gyereküket! Ne parázz állandóan.

- Értettem... bár nem tudom mi a főnöknek ez az állandó gazdag mániája... Szegény csajt könnyebb lenne rabolni. Itt egy csomó biztonsági berendezés van meg mifene...

- Nem tudom... és nem is tartozik rám. Jobb lenne, ha te is a magad dolgával törődnél. Na megvan a kis csitri?