H I B R I D

4. Fejezet

Nem tétováztam...Kivettem Lucy táskájából és már mentem is föl a szobámba. Igaz szüleimnek sok rossz tulajdonságuk volt, de az ízléshiány nem tartozott ezek közé. Otthonunk minden egyes szeglete sebészi pontossággal volt megtervezve. Részlet gazdag és igényes díszek álldogáltak minden sarokban. Anya japánmániáját a lakás tökéletesen visszaadta. Gésa szobrokban nem szűkölködtünk. A ház mellett egy kis cseresznyefából készült pagoda is helyet kapott, amit én magam is felettébb kedveltem. Hangulatos volt... Kiskoromban gyakran rajzolgattam ott. Lépteimet megszaporáztam, hogy minél gyorsabban fölérjek. Az emeletre vezető lépcső meglehetősen hosszú volt, ha engem kérdeztek túlságosan is, viszont a faborítása igazán jól mutatott, a falon lógó képek pedig elterelték az ember figyelmét a kisebb ,,hegymászásról."

Elérkezve a saját birodalmam bejáratához, muszáj volt megálljak szusszanni egyet. A kondi sosem volt az erősségem... Amint levegőhöz jutottam, ledobtam magam a már említett gépezős székembe, majd elkezdtem diktálni a számítógépnek a parancsokat. A Blutig nevű cégről tömérdek találatot kiadott az internet. Úgy látszik tényleg elég nagy szám manapság ez a furcsa állat...

A szöveg óriási terjedelmétől már alig láttam, és úgy könnyeztem, mintha legalábbis egy temetést ültem volna végig. Lényegében nem találtam többet annál, mint amit Lucy már elmondott. A kép viszont teljes mértékig a hatalmába kerített. Ez az állat olyan méltóságteljesnek és büszkének hatott. Lenyűgözött a külleme. Tényleg hasonlított egy tigrisre, de egy kicsit másmilyen volt a csíkozása, mert csak a háta közepén futottak fekete vonalkák. Tekintetemet nem tudtam levenni róla. Csodaként fogtam fel a létüket. Egy örökké tartó álomként, mely egyszer csak valóra válik, de akkor senki sem hiszi el. A fejembe vettem, hogy megszerzem, bármi áron! Én sem maradhatok le erről!

A lehetőségeket végigpörgettem az agyamban. Több is felmerült, de egyikről se hittem, hogy beválik. Miközben azon gondolkoztam, hogyan vezethetném elő különös kívánságomat apáék előtt, szemem véletlenül a monitor jobb alsó sarkába terelődött. Néhány másodpercig csak oda bambultam, majd hirtelen eljutott az agyamig a dátum. ,,De hisz négy nap és 17 éves leszek!"- kiáltottam fel örömömben. Pont kapóra jön ez az alkalom... Elég néha eljátszanom a szegény kis szomorút, és anya szíve máris meglágyul... Főleg ha szülinapom van. Ilyenkor mindenki kiteszi szívét-lelkét, vagy legalábbis próbálja. Pár percig csak némán ujjongtam, azonban sürgősnek éreztem tudatni anyával a dolgokat. Nehogy elfelejtse beszerezni az ajándékot, vagy ami még rosszabb, ne legyen rá elég ideje...

Mint egy megvadult csorda, úgy vágtáztam le a csigalépcsőn, egyszerre három fokokat ugorva. Végül egy hatalmas puffanás közepette megérkeztem a nappaliba. A konyhából hallottam Lucy tevékenykedését, de azon kívül néma csend volt. Bár biztos nem voltam benne, de sejtettem, hogy anya a konditeremben próbálja eltüntetni öregedésének nyomait. Ezen elgondolásom alapján az volt az első hely, amit felkerestem. Egyik szobából a másikba nyargalva végre megérkeztem az edzőterembe, amit csak akkor látogatok meg, ha anyát keresem.

Nem tévedtem nagyot... Épp egy 5 kilós súlyt emelgetett. Mikor meglátta, hogy bejöttem, mindent letett, és kérdőn nézett rám, tekintetében némi szemrehányást is föl véltem fedezni, minta azt sugallta volna, hogy miattam most nem tud tornázni! Azonban ajkait mosolyra formázta, ezzel leplezve valódi gondolatait.

- Áh! Jena! Mit keresel itt? - szólított oly' kedvesen, mint a cseppentett méz.

- Nem akarlak zavarni, csak néhány dolgot igazán megbeszélhetnénk a szülinapomat illetően! De tőlem ráér edzés után is...

- Mit szólnál hozzá, ha egy kis mozgás közben vitatnánk meg? Úgy is, olyan sápadt vagy... Rád fér egy kis erősítés.

Szemeim elkerekedtek... Mozogni? Én? Ez a két fogalom teljes mértékig üti egymást... Óóóó a türelmetlen mindenemet! Nekem is a legjobbkor kellett lejönni. Most már nem fog engedni. Az egyetlen reményem az volt, hogy valami könnyed tréningre gondolt.

- Hát... Legyen. - húztam a számat.

- Remek! Gyere, futópadozzunk! - kacsintott rám anya.

Nem értettem mit véthettem. Ő egyáltalán nem ismer engem??? o.O A futópadot ajánlja a lányának, akinek egy fekvőtámasz is gondot okoz? Na jó... nagy levegő, és a kívánt eredmény érdekekében feláldozom magam, a futás oltárán... Szerencsére kényelmes itthoni ruhában voltam... Anya felé fordultam, majd egy helyeslő mosollyal elindultam a gépek irányába. Felcsatoltam a pólómra a kis csipeszt, majd a lehető leglassabb fokozatra állítottam a gépet. Igyekeztem spórolni az energiáimmal, tudtam, hogy anyát hosszú idő meggyőzni valamiről.

- Nos...tehát a szülinapom! Emlékszel rá? - tettem fel egy elég furcsa...kérdést.

- Hogy ne emlékeznék! Ne hülyéskedj! - anyu kissé felháborodott a feltételezéstől...

- Jó, gondoltam... Hallottál erről az új kutatásról vagy miről?

- Jena, én nagyon szeretek futni, de kérlek térj a lényegre!

- Ne sürgess! Szóval van egy új állat, amit úgy csináltak, hogy tud beszélni, meg vannak gondolatai, és tök jó!

- Valami robotot kérsz tőlünk?

- Nem anya! Valódi állat, és hasonlít egy tigrisre, csak kék. Nagyon jó, mert lehet vele beszélgetni, és egyáltalán nem ,,állatias." - próbáltam megpuhítani.

- Kicsim, tudod, hogy szeretlek, de úgy rémlik már megvitattuk, hogy semmilyen élőlény nem teszi be ide a lábát. Még csak az kéne... Feldúlná az otthonunkat.

- Pont ez az! Hogy ő nem! Mivel gondolkodó lény!

- Öhmm... Nem tudom... Olyan, mintha valaki mást fogadnánk be! Ezt apád nélkül nem dönthetem el! Beszélek vele, és majd szólok!

Meglepődtem anya válaszán, hogy végre nem zárkózik el teljesen.

Apán volt a világ szeme...