Önmagunk árnyékai [Szünetel]

Harmadik fejezet

Egyszer már elvesztettem a bizalmamat az emberekben. Majdnem pontosan két és fél éve már annak, hogy rájöttem, mennyire naiv voltam, és hogy mekkora hibát is követtem el ezzel. Akkor úgy éreztem, soha sem leszek képes újra megbízni bárkiben is, de a családom és Kosette segítségével sikerült túltennem magam az eseten. Időbe telt, és meg is változtam ez idő alatt, viszont tudtam, hogy vannak emberek, akik minden körülmények között mellettem állnak és szeretnek. Szerintem mondanom sem kell, hogy óriásit tévedtem.
Abban az istenverte pillanatban, amikor meghallottam a nevemet, egy világ omlott össze bennem. Újra. Csak pár másodperce történt, én azonban máris úgy érzem, mintha évek óta itt állnék, miközben a sors újra meg újra a képembe röhög. Nem akarom elhinni, hogy elárult.
Pedig megtette. Az egyetlen, legjobb barátnőm, Kosette Westwood, akinek feltett célja volt, hogy akár a saját kárára is, de segítsen az embereken, ahogy csak tud, most hátba szúrt, és kegyetlenül megforgatta bennem a tőrt. Bennem, a tulajdon barátnőjében. És még van képe sírni hozzá.
Csak akkor veszem észre, hogy egész testemben remegek, amikor megteszem az első lépést a színpad felé. Egy pillanatra megállok, megpróbálok uralkodni magamon, és lenyelni a könnyeimet, amik mindenáron utat szeretnének törni maguknak. Úgy érzem, ettől a remegésem is csillapodik egy kicsit, így némiképp magabiztosabban tudok elindulni az emberek alkotta, keskeny kis folyosón. Ahogy elhaladok előttük, rengeteg érzést látok az arcukon átsuhanni: a legtöbben megkönnyebbültek, hogy megúszták a Viadalt, azonban akadnak olyanok is, akik még mindig félnek. Egyesek szeméből pedig elemi erővel árad az irántam érzett szánalom. Ők ismernek engem, tudják, vagy legalábbis sejtik, hogy Kosette-tel milyen közel is álltunk egymáshoz. De én nem akarom, hogy szánjanak. Magabiztosnak és erősnek akarok tűnni, nem holmi szánalmas kislánynak, akinek a legjobb barátnője mondta ki a halálos ítéletét. Ráadásul hogyan is érthetnék meg azt, amit most érzek, mégis hogyan? Azt hiszem, inkább ők a szánalmasak, nem pedig én.
Hamarosan a színpadra vezető lépcsőhöz érek, a lábaimat lassan és megfontoltan pakolom egymás után, nehogy elessek. Bármilyen vihar is dúl most a lelkemben, magamra erőltetem a már jól begyakorolt pókerarcomat, így remélhetőleg sem Kosette, sem más nem látja a fájdalmamat. Mikor felérek, és meglátom Effie Trinketet, ahogy kecsesnek szánt kézmozdulatokkal, affektálva közelebb hív, mellette pedig Kosette zokog még mindig némán, a keserű bánatot felváltja bennem a mérhetetlen harag és az undor. Összeszorul az öklöm, ahogy hirtelen elönt a düh, és hamarosan megérzem, hogy a körmeim a tenyerembe vájnak. Érzem, ahogy vért fakasztanak, azonban hiába fáj, nem enyhítek a szorításomon. Most nem ordíthatok, bőghetek vagy kapálózhatok mérgemben; nem futhatok el a világ elől, mert fáj a barátnőm árulása; nem eshetek neki az idióta Effie-nek, sem pedig Kosette-nek, akármennyire is vágyom arra, hogy megtehessem. Inkább magamnak okozok fájdalmat, hogy lehiggadjak egy kicsit, mielőtt bármi hülyeséget követnék el ország-világ előtt. Oda állok a bugyután mosolygó Effie mellé, aztán kifejezéstelen arccal bámulok magam elé.
- Nos, akkor következzenek az urak! – rikoltja a mikrofonjába az ezüsthajú. A fiúk gömbjéhez lép, gondosan kimanikűrözött kezét a szája elé teszi, amíg gondolkodik. Már ha tud egyáltalán gondolkodni ez a nő. Hirtelen, mint aki megvilágosodott, elkezd körözni a mancsaival az üveggömb fölött, aztán gyors mozdulattal leveszi az egyik cetlit a halom tetejéről, ahelyett, hogy előtte alaposan megkeverné, mint ahogyan szokta. Tyűha, micsoda újítások...
- Ewan Keller! – hangzik fel a név. Ismerősen cseng, de nem igazán tudom archoz kötni. Valami kereskedő fia lehet, ugyanis a belvárosban van egy kis üzlet, amire hatalmas, ocsmány zöld betűkkel van felírva, hogy 'Keller's'. Hentes, vagy talán zöldséges az apja? Nem mintha érdekelne, kicsoda a srác, úgyse lesz hozzá semmi közöm.
Egy piszkosszőke hajú, jó erőben lévő fiú előtt nyílik meg a tömeg, ami csak erősíti a feltevésemet a kilétét illetően. Azért a Tizenkettedikben nem mindenkinek – azaz nagyon keveseknek – adatik meg, hogy ennyire jól táplált legyen. Ewan határozott léptekkel jön fel a színpadra, egyáltalán nem fél, lerí róla, hogy már napokkal, esetleg hetekkel ezelőtt, a nagy bejelentéskor tudta, hogy kit fog szólítani, ha őt húzzák. Mindenesetre nagyon biztos a dolgában. Ahogy felér az emelvényre, Effie rögtön az orra alá dugja a mikrofont, anélkül, hogy bármit is mondana vagy kérdezne. Ewannek nem is kell több, azonnal megszólal:
- A másik kiválasztott legyen... – elnyújtja az utolsó szót, szerintem szándékosan. A kölyök ért a feszültségkeltéshez. – Jedikiah Miller!
Ewannel ellentétben őt igenis ismerem. Noha nem személyesen, de azért tudok róla egyet, s mást. Például, hogy a családjáé a körzet egyetlen szabókereskedése - az anyja és az apja varrják a polgármester ruháit -, hogy viszonylag csendes srác, de ehhez képest elég sok barátja van a suliban. És hogy Kosette, aki a legjobb barátnőm volt, három kerek évig fülig szerelmes volt belé. Most azt kívánom, bárcsak jelentene neki még valamit a fiú.
Jedikiah meglepően nyugodtan sétál fel a tribünre. Talán idősebb nálam két évvel, és talán fogalmam sincs, milyen a személyisége, de akkor is váratlanul ér a higgadtsága, ezzel együtt fel is bosszant. Miért nem olyan feldúlt, mint én?! Próbálom észrevétlenül kifürkészni az érzéseit az arcvonásaiból, azonban túl zaklatott vagyok most ehhez, Jedikiah pedig pillanatokon belül beáll Effie mellé, így eltűnik a látóteremből.
- Íme, a Hetvenötödik Éhezők Viadala Kiválasztottjai! – kiáltja el magát Trinket nagysasszony. A tapssal már nem is próbálkozik, szerintem évekkel ezelőtt világossá vált – még számára is -, hogy itt, egy ilyen szegény bányászkörzetben aztán senki nem fog ujjongva tapsikolni két jövendőbeli hullának. Undersee polgármester átveszi a szót, és belekezd a Hűtlenségi Egyezmény felolvasásába, amit talán már kívülről fújok, hiszen minden évben kötelező felolvasni, hozzá tartozik az Aratás „programjához". Évről-évre ugyanaz a menetrend... Jaj ne! Hirtelen megfagy a vér az ereimben, ahogy eszembe jut, mi is következik ezután: a körzet két Kiválasztottjának kezet kell fogni egymással. Ha átmenetileg le is higgadtam egy kicsit, most újra vadul kalapálni kezd a szívem. Még jobban összeszorítom az öklöm, az ujjaim elcsúsznak a tenyerem vértől síkos felületén. Egy ideje már nem izgat, mit gondolnak rólam az emberek – sok jót úgy sem -, mégis, nem akarom, hogy a körzettársam vagy bárki más megtudja, mennyire össze vagyok törve. Elvégre, mától ez a fiú az ellenségem, és nem hagyhatom, hogy rájöjjön a gyengeségeimre. Azt sem tudhatom, hogyan reagál majd a vérre, de akár egész Panem előtt is leleplezhet engem. A polgármester lassan befejezi a Hűtlenségi Egyezmény olvasását, és halk, szelíd hangon felszólít minket, hogy fogjunk kezet. Szembe fordulok Jedikiah-val, eközben minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy leplezzem a rajtam eluralkodó pánikot, azonban ez elég nehéz feladatnak bizonyul. Legszívesebben erősítenék a szorításomon, csakhogy ez egyáltalán nem könnyítené meg a helyzetem, inkább csak rontana rajta. Nyugodj már meg! – korholom le magam gondolatban, ahogy meglátom, hogy a velem szemben álló fiú lassan felemeli a jobbját. A legjobb barátnőd miatt vagy itt, valószínűleg meg fogsz halni, ugyan mi lehet ennél rosszabb? – hallom a saját hangomat a fejemben. És még ha fáj is, annyira igaza van. Mintha ismét évek telnének addig, amíg villámgyorsan a kezébe nem dugom a sajátomat. Már nem érdekel, mi fog ezután történni, egyáltalán nem. A legnagyobb megdöbbenésemre azonban Jedikiah nem húzza el a kezét. Helyette mélyen a szemembe néz, a pillantása mintha azt üzenné: „Nem fogom elárulni a titkodat!" Persze az is lehet, hogy tévedek. A mai nap után már nem lepne meg.