Önmagunk árnyékai [Szünetel]

Hetedik fejezet

Egyetlen pillanat leforgása alatt történik minden. Légpárnások. Puskaropogás zaja. Sikoltozás. Az egyik percben még magabiztosan állok a szekerünkön, a másikban meg már megállíthatatlanul zuhanok a föld felé. A kezem elcsúszik a betonon, ahogy próbálom tompítani az érkezést. Akkorát esem, hogy az ütés erejétől az összes levegő kipréselődik a tüdőmből. A fejem sem ússza meg, koccan egyet a kemény talajon. Fájdalmamban felkiáltok, de szinte semmit nem hallok a saját hangomból. Rémült sikolyok, lövések zaja, és valami eszméletlen hangos sípolás töltik be az egész köröndöt.

Megpróbálok feltápászkodni a földről, azonban csak sokadszorra sikerül egyenes megállnom, annyira szédülök. Körülnézek. Színes pacák rohangálnak fel s alá; képtelen vagyok akár egy alakot is kivenni belőlük, ugyanis minduntalan összefolynak előttem a képek, és a fekete meg narancssárga foltok egymást váltva ugrálnak a látómezőmben. Egyedül a zajt érzékelem, ezt a borzalmas zajt.

Mégis mi a fene történik itt?

Időm sincs elgondolkodni ezen, mert valami elemi erővel nekem vágódik, és a földre teper.

– Te meghibbantál? – érkezik hozzám egy hang, valahonnan a távolból.

– Mi történt?

– Daniela, jól vagy? – Semmi válasz, de megint ugyanaz a hang kérdez. Ám most nem messziről, hanem közvetlen közelről. Kinyitom a szemeim – nem is vettem észre, amikor becsuktam őket – és egy homályos arcot látok magam előtt. Képtelen vagyok beazonosítani.

– Mi történt? – kérdezem újra.

– Az történt, hogy majdnem hagytad, hogy agyontaposson egy ló! – kiabálja az arc tulajdonosa. Fogalmam sincs, milyen lovakról beszél. – Megsérültél?

– Mi? Nem. Vagyis nem tudom – motyogom magam elé. Még mindig nem értem, mi folyik itt. Miért sajog mindenem? Miért szédülök? Mi ez a hatalmas felfordulás? És mégis kivel beszélgetek éppen?

– Na jó, húzzunk el innen – mondja az illető, aztán megpróbál talpra állítani. Nehezen megy, úgy érzem magam, mintha egy rongybaba lennék, az elfolyt világ pedig forog körülöttem. Kínlódunk még egy ideig, de utána már mindegy.

Robbanás. Majd még egy. És megint egy újabb.

Hirtelen eltűnik a talaj a lábam alól, és érzem, ahogy két meleg kar körém fonódik. Aki felemelt, most futni kezd, nekem meg hányingerem lesz a sebességtől, ahogy kísérletet teszek arra, hogy a most már rázkódó foltokra fókuszáljak. A szemem valamiért nem akar engedelmeskedni.

– Vigyázz a fejedre! – hallom a figyelmeztetést, de akkor már késő, a tarkóm egy hideg, kemény tárgyba ütközik. Felszisszenek. A megmentőm épphogy megszólal, amikor újabb robbanás következik, így nem esélyem sincs hallani, mit mond. Amilyen gyorsan csak lehet, behúzódunk az alá a valami alá, amibe az imént beütöttem a fejem. Hál' Istennek itt nem kell tartanom magam – már nem lennék képes rá –, ugyanis leülhetek, és még neki is tudok támaszkodni egy falnak.

Újra megpróbálom kivenni, hogy mi zajlik körülöttem. A sötét égen – vagyis azt hiszem, az a végtelen sötétség odafent az ég – szürke háromszögek kezdenek narancssárgán izzani. Fénybe borul az utolsó is, amit óriási robaj követ. A fülemhez akarok kapni, de a karomba metsző fájdalom nyilall, pedig épp, hogy csak megemeltem. A háromszög meg egyre csak nagyobb és nagyobb lesz, hihetetlen gyorsasággal közeledik felénk. Az egész testem lüktet a félelemtől. Végül egy gigantikus méretű gépezet formájában landol, és csúszik végig a széles betonúton. Még mindig nem látok tisztán, még mindig ott lebegnek a szemeim előtt azok az utálatos foltok, de nem is kell ahhoz szem, hogy tudjam, mik a narancssárga szikrák.