„- Csak figyeljetek! Előbb-utóbb úgyis lekörözlek, Tae Pyung-ah! – mondta nevetve Ha Ra, miközben szembefordult velünk. - Úgyis jobb leszek nálad.
A kijelentése egyfajta furcsa érzést keltett bennem; egyrészt örültem, hogy versenytársának tekint, másrészt dühös lettem, ugyanezen okból. Utóbbit pedig már csak tetőzte a legjobb barátom reakciója.
- És akkor velem mi lesz? – kérdezte játékos felháborodottságga.
- Téged nem áll szándékomban felülmúlni. Hogy is akarnám, mikor szeretlek? – kérdezte Ha Ra, mire megdermedtem. Az utolsó szó nyílvánvalóan nem nekem szólt, és én ezt azonnal le is reagáltam. Dühös lettem, kétségbeesett, és fájt, hogy így érez Min Ho iránt.
- Hogy... Mondtad? – kérdeztem, a két szó között kisebb szünetet tartva.
- Én... Csak..."
Talán itt kezdődött az, hogy végül megromlott a barátságunk. A fájdalom, a kétségbeesés, és az, hogy másodiknak éreztem magam a legjobb barátom után, túlságosan rányomta a bélyegét az érzéseimre, az általános racionalitásomra, ezért állandóan versenyre keltem vele. Miatta akartam minél jobb színész lenni, ki akartam bújni a mellékszereplők közül. A munkámban és a való életben is. Csak az volt a lényeg, hogy jobb legyek. Hogy Ha Ra végre észrevegyen. Törtem magam, szenvedtem miatta, és azt hiszem, lelkiekben kicsit összetörtem. Talán nevezhetem őt az első igazi szerelmemnek, akit soha nem felejtek el.
Aztán az egyetem után a kapcsolatnak vége szakadt, és ő, a lány, akit szerettem, eltűnt mindkettőnk életéből. Legalábbis én így éltem meg a diplomaosztó utáni hónapokat. Volt, hogy egész nap nem ettem, olyannyira belefeledkeztem az éppen aktuális munkámba, mert felejteni akartam. És ez egy darabig működött is. Amígmeg nem jelent újra MinHo, bele nem avatkozott újra az életembe, és nem emlékeztetett mindenre.
Megpróbáltunk újra jóban lenni. Újrakezdeni legjobb barátokként, de nem ment, és ez az én hibám. Annyira elvakított a féltékenység a legjobb barátom iránt, hogy képtelen voltam ugyanúgy tekinteni rá.
És most ugyanott vagyunk, mint az egyetemen. Ittvan Ha Ra, MinHo és én. Ők ketten boldogan elvannak, és pedig amolyan ötödik kerékként tendetem a mindennapjaimat. Nem tudom tettetni, hogy nem érzek semmit, hogy nem vagyok féltékeny vagy éppen sértődött, mégis, talán életem legnagyobb baromságaként könyvelhetem el magamban, hogy az újdonsült felettesem első napján az irodájában vártam rá, és olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiket nem kellett volna. Azonban arról már nem csak én tehetek, ahogyan akkor viselkedett. Bár valójában megértem. Hiszen nem volt szép, ahogy elváltunk egymástól...
" – Mit szeretnél? Miért akartál beszélni velem, Oppa? – kérdezte kíváncsi tekintettel a lány, akit szerettem, de én nem tudtam megszólalni. Mintha sóbálvánnyá változtam volna abban a pillanatban, amikor vallanom kellett.
- Én... Én... Én... - hajtogattam, de az a bizonyos "sz"-betűs szó nem akart kijönni a számon.
- Te? – kérdezett vissza, és ekkor elhallgattam. – Remek. A semmiért hívtál ide, hogy lemaradjak a parti elejéről. Nagyon köszönöm, Tae Pyung-ah. Bent találkozunk – ezekkel a szavakkal hátat fordított nekem, és elsétált.
- A fenébe is, szeretlek! – kiáltottam utána, és ezúttal ő dermedt meg. Láttam a megfeszülő hátát, ahogy mély levegőt vesz, kifújja, majd megfordul.
- Sajnálom, Tae Pyung-ah.
Ennyi volt. Ebből mindent megértettem. Nem rimánkodtam esélyért, randiért, csak bánatosan mosolyogva néztem rá.
أنت تقرأ
Burning Up
أدب الهواةKim Ha Ra egy huszonnégy éves étteremtulajdonos, aki élvezi, amit csinál. Szüleitől ugyan hatalmas vagyont örökölt, ő mégsem szeretne abból a pénzből megélni, amit nem tisztességes módon szereztek. Jól elvan az átlagos életével, soha nem vágyott arr...
