Gyűlölt színjáték

VII. Mi jár a fejedben?

   Harry egész napja az oly' valósághű álmának köszönhetően meg volt pecsételve, s így az órákra sem tudott teljesen odafigyelni. Az étkezések alatt a torkán alig tudott lenyomni bármit is, folyamatosan a Mardekár asztala felé pillantgatott, de a szőke akit figyelt, még csak észre sem vette. Fogalma sem volt, mit jelenthet ez az álom, nem tudta mi folyik most maga körül és legfőképpen az volt kétséges, kihez fordulhatna most. Nem volt büszke erre a módszerre, nem is akarta, hogy több ember megtudja annál, mint ahány most van tisztában vele. A lelkiismerete már jó ideje mardosta, mindegy milyen szemszögből gondolt a "küldetésére".
 - Elég volt, Harry! - torkolta le a mellette helyet foglaló Hermione, a vacsoránál. - Ha ennyire beszélni akarsz vele, tedd meg. A találkozóitok is elvben elmaradtak, ez így nem lesz rendjén! - mondta a suttogással próbálkozva, de ez a legkevésbé sem sikerült neki, mind az idegessége miatt, mind azért, mert körülöttük a vacsorákhoz illő hatalmas ricsaj társult. - Legalább vacsorázni vacsorázz rendesen. - tette hozzá már jóval nyugodtabban, mire Harry egy nagyobb szelet süteményt dobott a szájába, majd ugyanúgy visszafordult, hogy a másik ház asztalát lesse. Ekkor viszont a Malfoy előtt lévő sütőtöklé egy kisebbet robbant, ezzel beterítve a varázslót: csak úgy csöpögött róla a finomság, így szinte villámokat szóró tekintettel fordult a griffendélesek felé, éppen csak elkapva a zöld szemű pillantásait, aki reflexszerűen fordított neki hátat, de akkor szembesült a Weasley ikrek vigyorával.
 - Nos, Harry barátom... - kezdte Fred.
 - ...jobb lenne, ha futnál... - folytatta a testvére.
 - mert azt hiszi te voltál. - fejezte be, mire a szemüveges csak felpattant, de mire kimászott onnan, egy igencsak haragos szőke közelített feléjük, így muszáj volt útnak erednie: hezitálás nélkül szaladt az ellenkező irányba, de iskolatársa követte, így az egész diákság és tanári kar az ő fogócskájukat figyelte. Némely tanár szólni akart volna Harry érdekében az őt üldözőnek, de Dolores Umbridge mindüket leintette: nyilván ők látták, hogy a csíny elkövetője nem a sötét hajú volt, de a főinspektor közel sem kedvelte annyira a Potter fiút, hogy megvédje, így csak elégedett mosollyal az arcán nézte, amint az ideges diákja pálcát ránt, míg a másik csak kimenekül a Nagyteremből.
   A kergetőzés még tovább folytatódott: Harry a tüdejét kiköpve menekült a lépcsőkön felfelé, ami még az álmában előfordultnál is fárasztóbb volt, de egyértelműen nem csak számára - üldözője olykor alig bírta már felvonszolni magát a következő emelet márványpadlójára, de elég erős bosszúvágy hajtotta ahhoz, hogy mégis megtegye. A talárjuk suhogása mellett a cipők csattogó hangja keltette az egyetlen zajt a folyosókon, mígnem Harry beszaladt a női mosdóba, melyre kiírták, hogy nem működik. Hisztis Mirtill meglepetten pislogott le rá az ablak párkányáról, ahová általában letelepedett, s már bele is kezdett volna a mondókájába, amikor a szőke hajú is berontott.
 - A lányok szoknyája alá próbálnál menekülni, Potter? - emelte fel a hangját a zaklatott fiú, majd a kísértetre nézett. - Hol van? - követelte, ugyanis a menekülő csak az egyik fülkébe rejtőzött, de ott is fel kellett állnia az egyik WC kagylóra, nehogy a lába lebuktassa őt, mindazonáltal viszont guggolnia is kellett, mert másképp a feje búbja látszott volna ki.
   Hisztis Mirtill azonban zokon véve Malfoy modorát csak sikoltozni kezdett, majd keresztülrepült a fiún aki megsértette, mielőtt még eltűnt volna az egyik lefolyóban. Harry hallotta a szőke lépteit amint kissé megtántorodik, majd ahogy a pálcája kis neszt hallatva a földre esik a kezéből. Ez volt a tökéletes pillanat: a varázsló egy pillanat alatt kirontott a fülkéből, kezével saját pálcáját markolászva, majd a másikra szegezte azt, aki még kissé meg volt tébolyulva attól, hogy keresztülment rajta egy kísértet. Csak a látvány rántotta vissza a valóságba, egy pillanat alatt dermedt meg és kezdett levegő után kapkodni.
 - Itt vagyok, Malfoy. - mondta Harry. - És nem én robbantottam rád a sütőtöklevet. - mondta teljes őszinteséggel. - Viszont beszélni akartam veled. - ismerte be, miközben rászegezett pálcával lépkedett felé, de így a szőke csak lassan próbált hátrálni. - Elmaradtak a találkozóink a héten... - emlegette fel Harry. - Miért? Már jobban vagy és legutóbb én csak segítettem. Vagy talán...  félsz tőlem? - kérdezte egy halvány vigyorral. Az álma majdhogynem valóság volt. Egy hely, ahol ketten vannak csak. Kergetőzés a folyosókon. Majd pedig a helyzet, ahol kérdőre vonhatja a szőkét. Aztán az acélszín tekintet amint a testén néz végig, megakadva egy bizonyos ponton, majd a márványos bőr kipirulása egy másodperc alatt.
 - Félni nem igazán. Nem ártanál nekem, tudtommal. Különben feleslegesen ápoltál volna. - mondta, bár ez inkább tűnt hangos gondolkozásnak, ugyanis amint a szavak elhagyták a száját, halványan elmosolyodott, s csak ellazulva kissé, igazította meg a haját, aztán a pálcájáért indult. 
 - Invito! - kiáltotta el magát Harry, s Malfoy pálcája egy pillanat alatt a kezébe is került, mire a szőke csak ingerült grimaszt vágott, majd határozott léptekkel megindult felé. A sötét hajú varázsló ugyan megzavarodott, de aztán csak elvigyorodva emelte a pálcáját a szőke irányába. - Bombarda! - kiáltotta, mire a Malfoy mellett lévő vécépapírtekercs egy kisebb robbanással semmisült meg, de ezzel persze a varázsló rémülete is együtt járt: a mardekáros ijedten ugrott félre, s egy helyben megállva nézett a másikra, kifejezetten félve. Mintha azt realizálta volna, hogy a biztonságérzete nem valós. 
 - U-ugyan már Potter... - próbált nevetni, de nem mozdult, s a légzése is felgyorsult. A griffendéles viszont csak vigyorogva közelített felé. 
 - Igen, Malfoy? - kérdezte, de magabiztos léptei elvesztették a hatását, elvégre nem tűnt úgy, hogy valójában ártani akarna a másiknak. Azaz, nem valószínű, de lehet, hogy iskolatársa csak egy hirtelen gondolattól vezérelve indult meg futólépésben felé. Harry csak lesokkolva torpant meg, s az első eszébe jutott varázsigét kiáltotta: - Legilimens!