Gyűlölt színjáték

IV. Okklumencia

   A napfény csak apró sugarakban tört be az ablak előtt elhúzott függönyök közt hagyott résen, aranyos csillogással ellátva az amúgy márványos bőrt. A mellkasa meztelenül emelkedett fel-le, mély levegők után kapkodva. A világos, penge vékony ajkak most vöröses színben, kellőképp teltek voltak amik árulkodtak arról, hogy nem rég még harapdálták őket: csúnyán ki lettek használva. Az ezüstszürke tekintet most fáradtságot sugallt, nyoma sem volt annak a gúnynak és undornak, ami napjaiban jellemezte. A hajnalt lassú napkelte követte, s ezzel egy hasonlóan lassú sóhajt is előkésztetett belőle. A puha bőr finoman simított az arcára, miközben egy halvány mosoly játszott rajta. A máskor szigorúan hátrasimuló tincsek most kócosan álltak szanaszét, lerítt róluk, hogy nemrég még ujjak túrtak bele: sokszor, s nem ok nélkül. A nyakán több helyen is apró foltok jelezték, hogy valaki sajátos címkét hagyott rajta: de jutott belőle a vékony alkat kiálló kulcscsontjára, az oldalára, sőt, még a csípőjénél és belsőcombján is fellelhető volt.
   Harryt az idegesség és kellemetlenség érzete fogta el: ezt ő tette. Mikor? Nem emlékszik rá. Hol vannak? A szőke alatt ott volt összegyűrve a sötét talárja, a többi ruhadarab a hideg kőpadlón hevert. Rajta sem voltak ruhák, neki mindene szétszórva volt a szoba különböző pontjain. Nem szólt semmit, menekülni akart ebből, szörnyű bűntudat fogta el. Mit tett? Az ő hibája. Ez a mosoly még nem tudja, hogy egy rossz ember miatt engedte le a falait - ő maga pedig szintén sok mindent vesztett el ezáltal, hogy ilyet tett. Együtt volt ősellenségével s még csak nem is emlékszik rá. Hát mi ő, ha nem a legeslegrosszabb?

   Egy hangos, kiabáló, sőt, sokkal inkább ráordító hang. Hirtelen hűvös érte a testét, a feje lüktetett, mintha épp leesett volna az ágyról. Hideg volt, fájt az oldala: a szemüvegéért tapogatózott. Amint annak segítségével ismét viszonylag tisztán látott, egy rajta röhögő, vörös hajkoronát pillantott meg. Dean és Seamus szintén dőltek a nevetéstől, s még Neville is félénken somolygott az ágyán ücsörögve. Harry valóban a padlón feküdt, az ágya körül lógó függöny ezúttal mellette hevert, minden bizonnyal leránthatta magával. Értetlenül, grimaszolva nézett körbe.
 - Bocs Harry, az egész Seamus ötlete volt! - mentegetőzött a hasát fogva Dean.
 - Mi a frász történt? - kérdezte a sötét hajú varázsló, miközben talpra állt és a magával rántott anyagokat is mind az ágyába dobálta. Valójában hálás volt a fiúknak, hogy kizökkentették egy ilyen lidérces álomból: elvégre az csak összezavarta őt, méghozzá olyannyira, hogy azt aligha tudta volna szavakba önteni. 
 - Seamus kipróbálta, milyen nehéz téged felkelteni, miközben enyhe rémálmod van... - próbálta elfojtani a nevetését Ron, majd felvette a pólóját. Minden bizonnyal hálótársai ezt találták ki neki ébresztés gyanánt, amit most cseppet se bánt.
   Miután mindenki kellőképp kiszórakozta magát a történteken, a fiúk gyorsan felöltöztek, majd siettek is le a teli táskáikkal a Nagyterembe reggelizni. Ezek után következtek a délelőtti tanórák: a Binns professzor által tartott mágiatörténet órák hétről hétre egyre hosszabbnak bizonyult - sokszor a legtöbb diák úgy érezte, követik a professzor példáját s immár kísértetként hagyják el a termet. Ezt az ebéd követte, ahol Harry már kíváncsian fordult hátra a Mardekár asztala felé, hátha észreveszi azt a tejfölszőke hajkoronát, melyet nemrégiben még kócosan látott egy rémálomban. Persze, leggyakrabban sikerült észbe kapnia: miért is akarná látni? Tulajdonképpen most nem is akarja, elvégre ott volt az a fura dolog, amiről a rémálom szólt. Mindketten meztelenek voltak, Malfoy pedig olyan... fura. Az egészre nem is talált jobb szót ennél, s egyre csak ezt ismételgette magában. 
   Bájitaltan. Ez a rémes óra eszébe sem jutott volna egészen addig, amíg a hideg pince felé nem vették útjukat barátaival: tulajdonképpen ő már csak ment utánuk, így több ideje volt foglalkozni a gondolataival. De túl hamar értek be, túl hamar kezdődött el a Pokol a mardekáros diákokkal és az őt viszont gyűlölő Piton professzorral. Harry leadta a házi feladatát, majd hátrafordult egy pillanatra, maga se tudta miért, de tekintete aznap először, de hosszan találkozott azzal a szürke szempárral, amivel álmában is. Hosszú másodpercekig fürkészték egymást - talán maguk sem tudták igazán eldönteni. De mindez csak addig tartott, amíg a vaskos könyve el nem lett emelve a padjáról és hatalmas zajt csapva esett vissza rá.
 - Potter, sose fog változni, ha még csak figyelembe se veszi a tanárát! - förmedt rá a zsíros hajú férfi aki továbbra is előtte időzött. 
 - Elnézést. - mormogta a szemüveges varázsló, cseppet sem lelkesen, vagy akár őszintén. Piton mindenbe beleüti azt a hatalmas orrát, gondolta. Még egyszer hátrafordult, ahol a többi mardekáros kuncogását vagy épp nevetését hallotta, többek közt Malfoyét is, de ez csak addig tartott, amíg a fiú észre nem vette, hogy figyelik. Akkor már csak egy mosoly maradt az arcán, de hamar az is eltűnt, amikor inkább elfordult, ugyanis Pansy oldalba bökte majd mutatott neki valamit. 
 - Potter, maga tényleg ilyen sötét?! - emelte fel a hangját a professzor, mire a legtöbben összerezzentek és úgy pillantottak feléjük. - Azt hitte, hogy rossz a látásom? Remélem a mostani bájitallal már jobban boldogul, a maga jegye duplán lesz beírva. - húzódott egy ijesztő mosolyra a szája, majd a táblára felkerültek a hozzávalók, meg persze az oldalszám, hol találják meg a tankönyvben a diákok. Harry épp az üstje fölé hajolt, hogy az első dolgot beletegye, amikor egy cetlit vett észre az alján. Kérdőn nézett körbe, kitől érkezhetett a kis hattyú formájú pergamen, de senki sem viszonozta a bámulását. Az utolsó pillantását Piton felé vetette, majd megnézte mit is rejt az üzenet.