Gyűlölt színjáték

IX. Érinthetetlen

   A hetek gyorsabban szálltak el, mint ahogy azt a két fiú szerette volna. Négyszemközt természetesen adták önmagukat, egyre közelebb kerültek egymáshoz fokozatosan. Az együtt töltött idő, mely eleinte kényszerített szenvedés volt számukra, mostanra még kevésnek is tűnt annak ellenére, hogy hetente legalább egy éjszakát a Szükség Szobájában töltöttek - nem tudni, melyikünk nagyobb bánatára, hogy csak alvással. 
   Harryben vegyes érzelmek kavarogtak: örömöt lelt abban, hogy ilyen közel kerülhet Malfoyhoz, ugyanakkor fájdalommal töltötte el a tény, hogy mindezt csak egy cél érdekében. El kellett ismernie idővel, hogy semmi nem ér ennyit, hogy így átverje a fiút. De minél többet tudott meg róla és minél jobban kezdte megismerni, annál nehezebbé vált megoldást is találnia. Ő maga sem tudta, hogy a dolgok mióta nem csak a kviddicsről szólnak. Tisztában volt vele, hogy ha el is mondja Malfoynak az igazat, nincs rá garancia, hogy továbbra is ilyen jóban lesznek, sőt, gyakorlatilag ez teljességgel kizárt. Továbbá abba is kellett volna hagynia a játszadozást - noha a szíve mélyén pontosan tudta, hogy ez már jó ideje sokkal több annál. Egyre nehezebbé vált hazugságokkal lepleznie magát barátai előtt, azaz, Ron látszólag mit sem sejtett az egészből, hiszen őt az elejétől fogva nem igazán érdekelte a dolog, azonban Hermione Granger már teljesen más történet volt, ő egyenesen úgy tűnt, mintha már kémkedni akarna a fiúk után, viszont balszerencséjére neki a legkevésbé sem ment jól a hazudozás, amennyiben nem élet-halál kérdésről volt szó. 
   A rengeteg kételye lassan viszont megmutatkozni látszott a varázslón, de ami a leginkább meglepte őt az volt, hogy mielőtt még barátai észrevehették volna ezt rajta, a tejfölszőke mardekáros hívta fel rá a figyelmét egy találkozó alatt.
 - Szarul nézel ki, Potter. Mi baj? - kérdezte megjátszott könnyedséggel, de ezüstszín szemei közben végig a másik tekintetét keresték.
 - Mostanában nem alszom túl jól. - vonta meg a vállát a válasza mellett Harry, majd halványan elmosolyodva mutatott a bájitaltankönyvében az egyik bekezdésre. - Innentől egyáltalán nem értem. Előtte azt írja, hogy csak pépes formában használjuk, itt viszont őrölve kéri. - ráncolta a homlokát, mire iskolatársa csak hosszan felsóhajtott.
 - Előtte csak javasolja, de ez nem zárja ki azt, hogy más állagban használható legyen... - mondta fáradtan, majd hosszan lehunyta a szemeit mialatt elfeküdt a fűben, a fa árnyékét kiélvezve, a hűvös szellő ellenére. 
 - Malfoy, te nem fázol? - kérdezte némi szünet után Harry.
 - De, viszont a napra érzékenyebb vagyok. - mosolyodott el halványan a válaszadó, majd fél szemét felnyitva mérte végig a másikat. - Csak nem aggódsz értem, Potter?
 - Már hogy ne aggódnék, te nagyon hülye! Nem kéne megfáznod... - sóhajtott, majd csak két kezével kitámasztva magát hátul, ejtette hátra a fejét, a következő pillanatban viszont a már ismerős illat egyre erősödött, mígnem a másik letelepedett mellé. A sötét hajú varázsló ajkai apró, ugyanakkor elégedett mosolyra húzódtak és lustán nézett oldalra a törökülésben ücsörgőre, aki most enyhén kipirult és gyanakvó arccal tanulmányozta az övét. Szerette így látni a másikat, elvégre nála ez a törődés jele volt, bár ezt is gyakorlatilag ő tudta megállapítani. 
 - Szándékosan nem mondod el, mi a baj? - kérdezte kissé morcosan, a válasz mindössze egy sóhaj volt. - Hát jó. De meg fogom tudni, Potter. Erre számíthatsz. 
 - Ne reagáld túl, csak fáradt vagyok. - sóhajtott, mire a másik a szemeit forgatta csupán.
 - Más, mikor fáradt vagy. Akkor sokkal szétesettebb vagy és kapkodsz. Most nyugodtabb vagy annál. - mondta megtéveszthetetlenül, amin Harrynek tulajdonképpen elállt a szava: szabad-e hagynia, hogy az ellensége ilyen jól ismerje őt? 
 - Ennyire figyelsz? - kérdezte nevetve, majd csak egyik kezével tartotta magát, ahogy teljes felsőtestével oldalra fordult, hogy adjon egy puszit a mellette ülő arcára, aki bár hagyta mindezt, meglehetősen zavarba hozta a dolog.
 - Csak jelzem Potter, hogy kint ülünk, tehát bárki megláthat. - mondta fennhangon, ezzel próbálkozva zavarát leplezni, de a másik csak hirtelen gyors pakolásba kezdett,a mi nem kerülhette el a figyelmét. - Mit művelsz?
 - Összepakolok, Malfoy. 
 - Mert?
 - Mert megyünk a Szükség Szobájába.
 - Mert?
   Harry egy pillanatra megállt, majd egy igencsak magabiztos arckifejezéssel mosolygott iskolatársára, akinek ettől egyszeriben legalább olyan vörös lett az arca, mint bármely griffendéles nyakkendője, az arany színt pedig tejfölszőke haja tökéletesen helyettesítette. Nem kellett sokat azon agyalnia, hogy mi az, amihez nekik kettejüknek feltétlen magukra kell maradniuk, méghozzá egy teljes titkos helyiségben... persze, titkon reménykedett is abban, hogy egyszer eljön ennek is az ideje, noha nem kifejezetten ilyen helyzetet képzelt hozzá, sőt, az összes fantáziálásban amikor valakivel hasonló helyzetbe került, sokkalta romantikusabb volt. Most viszont csak pár szó hatására amik egy udvaron hangzottak el, sietősen kapkodta össze a holmijait és olyasvalakit követett egyre nagyobbakat lépve, aki nemrégiben még az ellensége volt. Azaz, tulajdonképpen most is az. 
   A szőke fiúnak aligha tűnt fel, milyen hamar és kimerülve érték el a mostanában igencsak gyakran látogatott szobát, mely mint mindig, most is a lakásszerű állapotában várta őket. Bár Harry amint berontott, az ágy mellé dobta a táskáját és vetkőzni is kezdett, iskolatársa az ajtóban megtorpanva figyelte a jelenetet. A szemüveges csak elmosolyodott, mikor már a inge is gyűrötten hevert a matracon, a hasonlóan hanyagon otthagyott takaró mellett, amitől az őt bámuló egy pillanat alatt feleszmélt s kipirosodott arcát inkább oldalra fordította. Noha nem hallatszott, de sötét hajú iskolatáras halk kuncogását biztos ténynek vette jelen helyzetben, így már semmiképpen nem tervezett felnézni. A gyomra kelletlenül rosszul viselkedett: érezte amint az izgalom szokatlan mértékben felkavarja és ahogy Potter egyre közelebb ér hozzá, ez csak fokozódik. Ajkai és bőre szabad felülete már égtek attól, hogy a másik kifejezhesse rajtuk mennyire a tulajdonába tartoznak, valami mégsem volt rendben. Talán csak a józan esze emlékeztette arra, hogy mi történne, ha ez kiderülne - jó vége biztosan nem lenne a dolognak. Ő tudta, mi folyik a háttérben, hogy a Sötét Nagyúr mire használná ki őt, vagy éppen mivel büntetné a családját.
   Az eddig más irányba figyelő ezüstös tekintet most lassan kúszott a hozzá közelítő kéz megfigyelésére, majd amint az a márványos arcbőréhez ért volna, egy hirtelen mozdulattal, a lehető legdurvábban csapta el onnan. Kiegyenesedve nézett farkasszemet a ledermedt varázslóval, majd hagyta el a szobát egy szó nélkül, magára hagyva a megzavarodott Harry Pottert.