A Messy Head Elmegyógyintézet

Prológus

..Sírva terülök el a földön. Én ezt nem akartam! Láttam valamit....Egy árnyat...Egy alakot...Egy emberi alakot, ami kényszerített. Egyre csak kántálta:
-TEDD MEG! TEDD MÁR MEG! TUDOD, HÁNY ÉS HÁNY EMBER ÁRTOTT NEKED, NEM?! EZZEL BOSSZÚT ÁLLHATSZ! RAJTA! TEDD MEG! TEDD MÁR MEG!....
És én megtettem. Megöltem egy embert.
A pisztoly még a földön fekve is remeg a kezemben. A hangja most is fülsüketítően visszhangzik a sikátorban. Forog velem a világ.
A lövés hangját lassanként felváltja a sikítások és a sziréna zaja. Egy zsaru odarohan hozzám. A mellkasomra hajol (ezek szerint nem látszik hogy lélegzem).
-Lélegzik!
A hangja olyan mély, mint annak a (gyűlöleles) kutyának az utcánkban, amely mindig a frászt hozza rám. Tudniillik a hangjával.
-Hé! Ébredj!
Sajna a sokk miatt nem tudtam értelmes választ adni.
-Mphf...
-Mi történt??
-Mf.. Mi?
Jóval hangosabban hangzik el újból a kérdés:
-MI A FENE TÖRTÉNT?!
-N-nem tudom-dadogom.- Én nem tudok semmit! Nem én voltam! Ő volt!- mutatok a fal felé, ahol az árnyat látom még most is: ahova az áldozat legtöbb vére fröccsent. Fúj. Még most sem értem, hogy tehettem ezt, hiszen a saját vérem látványától is kitör a frász.
Szóval, a falra mutatok.
-Látja?!-most rajtam a sor, hogy kiabáljak. Látszólag egy pillanatra a zsaru is megretten, de rögtön bekeményít.
-A fal?! Szép próbálkozás, de innen nem menekülsz! Hány éves vagy?!
-...Tizenöt...
-Lám-lám, akkor még nem mehetsz börtönbe?...-vigyorodik el olyan szélesen, hogy még nekem is belesajdul az arcom. Valószínűleg neki is, de ezt semmi pénzért nem mutatta volna.
-Hát, nem...
-Merre laksz?
Kénytelen vagyok igaz választ adni.
-A sarkon. Látja a második emeleten az ablakban a virágot? Az az én szobám.
Miért mondok ilyeneket?! Így még őrültebbnek nézek ki...
-Ja, persze,mindegy, nem érdekel!
-R-rendben-hangzik a válaszom.
-Szüleid?
-Tessék?-nem elég egyértelmű számomra a kérdés.
-ITTHON VANNAK?!
-I-igen... de ők nem a szüleim. Mostohaszüleim (akik ki nem állhatnak... Rájuk sózott teher vagyok, de ezt persze csak fejben mondtam hozzá).
Hangzik ahogy trappolnak lefelé a lépcsőn.
-Ide figyelj! Ez a felnőttek dolga, úgyhogy vonulj félre, vagy... mindegy, csak ne hallgatózz!-rivall rám a rendőr.
Persze, nem én lennék, ha nem hallgatózznék. Hallottam, hogy az "anyám" egyenesen kéri a zsarukat, hogy vigyenek gyerekotthonba! Nem akarnak egy gyilkossal egy fedél alatt élni! A többi csak számomra értelmetlen motyogás, csapkodás,kiabálás.
Végül a zsaru jön, még szélesebb vigyorral az arcán, mint ami eddig volt.
-Árnyat láttál a falon, mi?
-I-igen...
-Rendben. Szüleid tanácsára idegszanatóriumba küldünk, hogy megtudjuk, mi lehet a baj a fejedben.
-NEEE!-üvöltök fel önkívületi állapotban. Szabadulnék, foggal-körömmel harcolok, hogy kijussak a rendőr karjaiból, amikben erősen fog.
-Csitulsz!
Hé, nem vagyok kutya! De nincs mit tenni. Lenyugszom, mert láttam néhány fickót, akiknek nyugtató volt a kezükben: látszólag készültek beadni.
-Ha akarod, elbúcsúzhatsz a szüleidtől. Továbbá hozhatsz egy személyes tárgyat magaddal, ami közel áll hozzád. A dokik szerint ez segíti a gyógyulást.
-De én nem vagyok beteg!
-Búcsúzz el a szüleidtől, és hozz egy személyes tárgyat. Nem lehet kés, pisztoly, kötél, bomba, öngyújtó, gyufa,...
-Oké, oké, értettem! Semmi olyan cucc, amivel gyilkolászni lehet!
-Rendben. Menj fel a szobádba, beszélj a szüleiddel...-ismételné el újra a sort, de ráüvöltök:
-Nem köszönök! Ők az életem megkeserítői!-kiáltom, és ezzel egy időben felviharzom a szobámba. Lehozok magammal egy plüsskutyát. Még az IGAZI szüleim adták nekem, azóta is a szívemhez nőtt. Igaz, hogy így méginkább hasonlítok egy pszichopatára, de nem érdekel.
-Rendben, indulás!
Beülök az autóba,de hallom,amint "szüleim" utánam kiáltanak:
-Patkány!Gyilkos!
Könnybe lábad a szemem, és kitör belőlem a zokogás.
-Ne bőgj!-rivall rám a zsaru olyan rémisztően közelről, hogy abbahagyom.
Egy óra múlva megérkezünk új otthonomba. Messy Head Elmegyógyintézet. Hurrá.
Bent a recepción egy fehér kabátos fickó fogad.
-Név?
-Jolie Nander.
-Kor?
-Tizenöt.
-Rendben van. Vigyék a 547-es szobába! Ja, és adjanak neki egy erős nyugtatót, még mielőtt kárt tesz magában vagy másban!
Hirtelen éles fájdalom hasít a karomba, amibe a tűt szúrják. Lassan forogni kezd velem a világ, és minden elsötétül...

Adatlap:
Név: Jolie Nander
Kor: 15
Leírás: Fekete haj, barna szem
Szobaszám: 547