A járat a falban megváltozott... mármint el lett fedve. Teljesen. Kopogtatom a falat két ököllel, de csak a tompa kopogás hallatszik. Betömték.
Ez nem lehet! Ennyi, vége! Ez volt az egyetlen esélyem a szökésre,és elszalasztottam! Ezt nem hiszem el!
Idegesen rávetem magam az ágyamra. Ezt némiképp megnehezíti a kötél a karomon. Dühösen felállok. Érdekes módon az ajtó nincs zárva. Kicaplatok a szobából, ki a kertbe. Mirát keresem.
-Mira! Mira, itt vagy?
-Igen!-kiált vidáman. Ezek szerint per pillanat jókedvű. Király.
-Mira, segíts!
-Mi a baj?- néz rám bociszemekkel.
-Szedd le ezt a rohadt kötelet!-üvöltöm.
-Ijj, nem megy... túl szoros, kicsomózni nem lehet.
-A francba!-toporzékolok, és már foggal próbálom letépni azt az átkozott kötelet, de abbahagyom,mielőtt még kitépném a fogamat is.
Egy srác elsétál mellettünk. Rámnéz. A zsebéből előhúz egy kést.
-Tessék.-mondja.-Használjátok ezt.
-Kösz!-vágom el a kötelet, és hálásan nézek rá. Cserébe ő megajándékoz egy igazi fogkrémreklámmosollyal. Nem mondom, hogy helyes, de az. Ezzel a mosollyal szeretnék álmodni, már ha ma végre sikerül aludnom.
A bambulásból Mira ébreszt fel:
-Jolie! Itt vagy? Hahó, Föld Jolienak!
-Mi? Ja... Itt vagyok!-motyogom.
-Mi a baj?
-Hát.... semmi- legyintek.
-Oké. Szóval......
Elkezdett magyarázni valamiről, de egyáltalán nem figyeltem. Gondolatban egészen máshol jártam. Az a mosoly... ez az egyetlen jó dolog, ami itt történt velem. Miközben Mira vadul gesztikulálva mesélt valamit, én csak vadul bólogattam.
Eltántorog mellettünk egy doki. A járása alapján már nem szomjas. Odaköszön nekünk. Vagy valami olyasmi:
-Mf...szijjasztmf...lanyhk...
-Jó napot,Doktor Úr!-köszönünk illedelmesen. Persze csak viccből.
Válaszul csak morgást hallunk, viszont ez is valami. Az orvosok többnyire úgy bánnak velünk,mint az állatokkal. Nem köszönnek, csak gyilkos pillantásokkal illetnek, ami azt sugallja: "nyughadsz, kutya!".
Mindketten felnevetünk. Ilyen részeg disznók mellett ennek a helynek nincs szüksége betegekre.
Elköszönök Mirától, indulok a szobámba. Belépek, valami megcsillan az ágyamon. Odalépek. Egy kés, méghozzá az, amit az a srác adott kölcsön a kertben. Bele van vésve egy név. Peter. Ezek szerint így hívják a "srácot". Egy levélke is van mellette:
"A tiéd lehet. Úgy tűnik, te nagyobb hasznát veszed, mint én...".
Nem tudom, hogy juttatta be ide ezt a kis "ajándékot", de köszönöm neki. Ezzel elleszek...
Az ágyamban fekszem, és az új késem forgatom. Már rég aludnom kéne, az őrök folyamatosan ellenőriznek. Mégsem tudok aludni most se. Az öreg néni szavait hallom..."Óvakodj a fakereszttől!"? Mondhatnám, hogy őrült, az a baja, de nem. Nem hiszem. Túlságosan összeszedetten beszélt, nem úgy, mint a többi beteg, akiket hallani... Nem az őrültsége miatt vezették el. Ellenkezőleg. Túl sokat tud.... valamiről. Még nem tudom.De kiderítem. És van egy halvány sejtésem arról, hogy ez a "szerencsekés" valóban a hasznomra fog válni.
