Ma végre kiengedtek a kertbe. Szépnek nem mondanám, de azért nagy. Ennek örülök.
Leülök a fűbe, a tenyerem végigsimítom a száraz füvön. Nem a legkellemesebb érzés,de legalább megnyugtat.
Hirtelen éles sikítás tölti be a teret. Majd nevetés. Azután megint sikítás. Hátrafordulok, egy lány ül mögöttem, és mostmár zokog. Majd hirtelen felordít. Aham. Akkor ő ezek szerint nagyon beteg. Szegény, megint sírni kezd. Lassan odamegyek hozzá, majd lehajolok, megsimítom a vállát.
-Hé! Jól vagy?
Hülye kérdés. Aki itt van, az egyértelműen nincs jól.
-Mi közöd hozzá?!- rivall rám.
-Bocs, igazából semmi...
-Semmi baj,csak... hagyjuk-legyint, majd feláll: bemenni készül.
-Várj!-kiáltok utána- Beszélgessünk!
-Öhm- látszik, hogy meglepődött- oké.
-Kezdem én. A nevem Jolie.
-Az enyém Miranda. Hívj Mirának.
-Oké. De térjünk a tárgyra: tudsz olyan esetről, hogy valaki... megszökött innen?
Arcáról lefagyott a mosoly.
-Nem. Sokan próbálták. Senkinek sem sikerült. Nem ajánlom, hogy megpróbáld. Ez lett a nővérem veszte is...
-Meghalt?!-kezdem úgy gondolni, hogy a szökés nem a legjobb ötlet.
-Nem. De azóta senki sem látta. Mindenki tudja, hogy a 600. Szobában tartják. Amióta sikertelenül próbálkozott, senki nem meri megkockáztatni a szökést.
-Miért, mi olyan szörnyű a 600. Szobában?...
Csalódott mosolyra húzza a száját:
-Új vagy itt,ugye?...
Bólintok.
-Hát-folytatja- kezdésként egy kis kínzás. Majd azzal fenyegetnek, hogy kinyírják a családod. Ezt elmondják minden áldott nap. Késsel szúrkodnak, levágják a karod... végül azt kívánod, bár halott lennél...
...
Nem tudok aludni. Mira szavai egész éjszaka visszhangoznak a fejemben. Kínzás... halál... kezdem azt érezni, ez nem egy átlagos elmegyógyintézet...
Név: Miranda Levander
Kor: 15
Leírás: Vörös haj, kék szem
Szobaszám: 549
