Boldogan ébredek fel: tudom, hogy ma is "kinyomozok" valamit.
Ellenőrzésképp a párnahuzatomba nyúlok. A kés és a kulcs ott lapulnak. A zsebembe csúsztatom őket, mert nem szeretném, ha a takarítóbrigád észrevenné. Elindulok az ebédlő felé. Mikor belépek, az orromat megcsapja a semmivel össze nem téveszthető moslék szaga. Az is. Valami zöld trutyit dobnak a tányéromra, enyhén romlott kenyérrel. Hát ez nem a Ritz...Undorodva tolom el magamtól a tányérom, majd szó nélkül felállok és kirohanok a kertbe.
Ez itt az egyetlen hely, ahol szeretek lenni. Megnyugtat a cseresznyefák leveleinek susogásának hangja... de most nincs idő megnyugodni. Gondolkodnom kell: Mire jó az a kulcs? Miért rejtette el az őr annyira? Biztosan valami nagyon fontos dolgot nyit... egy szobát? Egy dobozt? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket teszek fel magamnak, mikor egy árnyék tornyosul fölém.
-Már megint TE?!
Ez egy őr hangja. Ezek szerint tudja, hogy én ki vagyok. Viszont nem tudom, hogy nekem őt honnan kéne ismernem. Kérdőn nézek rá. Hoppá. Rá pontosan emlékszem. Ő az a BIZONYOS őr, aki tegnap este elkapott. Válaszra nyitom a számat, de belém fojtja a szót:
-Ne, meg se szólalj! A végén megint mindenféle hülyeséget összehordasz itt! Mit keresel itt?!
Mármint hol? A kertben, amit direkt a betegeknek állítottak elő? Persze ezt csak magamban mondtam.
-Nem szabadna itt lennem?-kérdem tőle pimaszul.
-Pff... nem tudtad? Reggeli előtt/közben tilos a kertben tartózkodni! Befelé! Még egy ilyen kis "incidens" és új szobát kapsz. Az "elmebetegeknek" feltartott épületben!-teszi hozzá vigyorogva. Mondjuk ez nekem inkább tűnik vicsornak, ezért szó nélkül felállok és berohanok az épületbe.
Közben az őr beszólásán gondolkodom: elmebetegeknek? Pff... itt mindenki az, nem?
Mire az ebédlőhöz érek, már gyakorlatilag senki sincs ott. Mármint rajtam kívül, úgyhogy nem értem hova mentek. A szobára? Á, ilyenkor még takarítanak. A kertbe? Onnan jöttem... Kivizsgálásra? Ó, ne! Utálom a kivizsgálásokat. A sok doki, akik úgy néznek rád, mint egy darab húsra a piacon. Méregetnek, nézegetnek. Az utálatosabb része az, amikor gyógyszerekkel tömködnek és nyugtatókkal.
Egy doktor jön szembe. Dr. Furjan! Ó, hurrá. Mehetek utána. Jajdejó.
-Üdv, 547-es beteg!-"köszönt nekem. Visszaköszöntem. Megszoktam már, hogy így hívnak, úgyhogy nem zavar.
-Jöjjön, kivizsgáljuk-mondja Furjan. Ballagva, de követem őt.
Amint beléptem a kivizsgálóterembe, rutinosan levágtam magam a bőrfotelbe és a karomat nyújtom, jelezve: készen állok a nyugtatókra. Dr. Furjan felállít:
-Attól tartok, ma máshogy fogjuk kivizsgálni, 547-es...-motyogja. Kérdőn nézek rá:
-Mire gondol?
-Mutatok Önnek valamit, amit ha bárkinek elmond, szörnyű bajban lesz...
-Oké, nem mondom el senkinek, becsszó!-teszem a szívemre a kezem. Persze ez nem igaz, ha valami olyan durva, elmondom Mirának. Ha már a "Fakeresztről" nem beszélek neki, ennyivel tartozom neki.
-Jólvan. Kövessen!-int, és elindul a folyosón. Utánamegyek. Kezd rossz előérzetem támadni...
Félelmeim beigazolódtak: Dr. Furjan megáll egy ajtó előtt, amire egy szám van nagy, vörös számokkal írva. 600...
