Három nappal a szüleim temetése után, Johnny önként vitt el az árvaházba. Arcán az aggodalom és a düh jele volt látható, gondolatai pedig nem a vezetésen jártak, hanem valami egészen máson.
- Johnny, tudom, hogy valami bánt. - kezdtem a beszélgetést.
- Mi lesz veled kölyök? - nézett rám a tükrön keresztül.
- Megleszek. Elvégre más, velem egykorú gyerekek is élnek ott. Könnyen barátkozom. - hazudtam az utolsó részt. Igazából nagyon nehezen barátkozom. Másrészt meg nem akarom itt hagyni Ambert meg őt. Látom rajtuk, hogy nagyon megkedveltek, de nincs más lehetőségem.
Az egész életem megváltozik. Minden más lesz, mint eddig volt. Új város, új környezet és ha szerencsém van, hamarosan új szülők. Nem tudom, hogy fogom ezt kibírni. Hogy fogok beilleszkedni. Ez az, amitől a legjobban félek, a beilleszkedés. A régi osztályomba pontosan másfél év alatt illeszkedtem be. Nem vagyok valami vezér egyéniség és ez nagyon látszik rajtam, de ha valaki igazán felbosszant és az ok is olyan, akkor ki tudok állni az igazamért. Máskor túlságosan szerény és visszahúzódó vagyok, talán ezért is nincsenek barátaim, kivéve Rachel, a lány aki mindig kiállt mellettem, jóban- rosszban. A mai naptól őt is elveszítem. Igaz megígértük egymásnak, hogy levélben tartjuk a kapcsolatot, de az akkor sem olyan. Emlékszem, egyszer pont Johnny egyik filmjét néztük a tévében, amikor reklám következett. Kimentem a konyhába, hogy vigyek be a nappaliba egy kis kaját, erre mikor visszamentem, kezemben egy hatalmas zacskó ropival, rájön, hogy még maradt egy kis popcorn a tányér aljában. Ahelyett, hogy megette volna, el kezdett dobálni vele, hogy készítsek neki tejszínhabos forró csokit. A tizennegyedik szülinapomon, meg vizes lufival a dobáltuk egymást. Annyira elmerültünk a szórakozásban, hogy észre sem vettük, hogy a ház csupa víz. A legjobb rész pedig az volt ebben a kis kalandban, hogy negyed óránk volt rendet rakni, mielőtt még apa hazaérne. Rettenetesen fog hiányozni Rachel, ahogy mindenki más.
- Hamarosan megérkezünk. - zökkentett ki a gondolataimból Johnny.
- Már látom a két nőt a kapu előtt. - mondtam bosszúsan.
- Figyelj, nem tehetek semmit, pedig szívem szerint tennék. Ha a szívemre kellene hallgassak, most nem lassítanék le, hanem teljes sebességgel az LA- i lakásomba vinnélek és ott élnél velünk, mint a lányunk. De nem tehetem. Talán pár év múlva ismét találkozunk, amikor elég idős leszel ahhoz, hogy kikerülj innen.- mondta lehajtott fejjel.
- Nem a te hibád, hogy ide kerültem. Senkié. - próbáltam vígasztalni.
Hamarosan kiszálltunk az autóból. A két nő kedvesen fogadott. Az ablakokból ezer szempár meredt rám. Kicsik, nagyok, mind ott voltak az ablakban, várták az új lány érkezését. Utáltam az új lány lenni, akárhová mentem. Bementünk kitöltöttük a papírokat, majd két órával később, miután Johnny, Jack Sparrow kapitánynak öltözve bement a többi gyerek közé, elbúcsúztunk.
Ez valóban egy könnyes búcsú volt, ahogy mondják.
- Hiányozni fogsz kölyök. - ezek voltak az utolsó szavai hozzám, majd beszállt az autóba és elhajtott. Nem nézett vissza, tudta, hogy azzal csak súlyosbítaná mindkettőnk fájdalmát.
Az árvaház nem volt sem kicsi, sem nagy, éppen elég ahhoz, hogy egy csomó gyerek elférjen benne. Voltunk vagy százan, fiúk lányok egyaránt, mégsem telt be a hely. Három lánnyal osztoztam meg a szobán: egy ikerpárral, akik azt hitték, hogy ők az árvaház királynői, meg egy alig négy éves kislánnyal Claudiával, akit mindenki utált, csak azt nem tudom miért. Mindig csak csúfolták, rugdosták és húzták a haját. Nem volt egyetlen egy barátja sem, mielőtt én bekerültem.
Az ikrek nagyon beképzeltek voltak, úgy viselkedtek másokkal, mint valami szolgákkal.
Három napja voltam az árvaházban. Akkor telt be a pohár.
Janice az egyikük, pontosabban az idősebbik egy nagyon csúnya módon tolt ki szegény kislánnyal.
Egy éjjel mákot szórt a kis Claudia ágyára, reggel pedig azt mondta neki, hogy bolhás. Két órán keresztül kellett vígasztalnom és meggyőznöm nyomorult Claudiát, hogy az csak mák, nem pedig bolha.
Amikor Janice és Juliette visszajöttek a szobába, nekiestem Janice- nek. A vége az lett, hogy bejöttek a nevelőnők, megvertek és büntetésből nekem kellett füvet nyírnom az épület háta mögött, mert a hercegnő szokás szerint kimagyarázta magát a helyzetből. Nem ez volt az első alkalom. A három nap alatt rengetegszer megvertek és nem adtak ennünk semmiségekért. Claudia szerint, minden egyes nap terrorban tartják a gyerekeket. Kész rémálom itt lenni, ebben pedig tökéletesen igaza volt.
Utáltam minden percet az árvaházban, mégis az elveszetség közepén, rám mosolygott a szerencse.
