Grimm

7. Fejezet - Börtön, vagy elmegyógyintézet?

Sziasztok! Íme a 7. Fejezet, amiben már javában zajlanak az események. Remélem elnyeri majd a tetszéseteket, véleményeket pedig szívesen fogadok, legyen az jó, vagy rossz. Jó olvasást! :)

Egy fehér szobában ébredtem fel, valamiféle hálóing volt rajtam. Nem tudom, hogy hol vagyok és hogy kerültem ide, semmire sem emlékszem, nem értek semmit. Körbenéztem a szobában, csak egy ágy volt benne és egy ajtó. Neonlámpával volt bevilágítva a szoba, mit keresek én itt? Az ajtóhoz sétáltam, nem tudtam nem észrevenni, hogy nincs rajtam zokni, csak egy hálóing. Tapogatni kezdtem a testem, még fehérnemű sem volt rajtam. Ha megtudom, hogy ki vetkőztetett le el fogok vele beszélgetni az illemről... Az ajtón volt egy kis ablak, nem lehetett rajta tisztán kilátni, de annyit ki lehetett venni, hogy egy folyosó legutolsó szobájában vagyok.

- Hé, kiengedne valaki?! - kiabálom el magam.

Nem jött válasz, ezért még egyszer megismételtem magam, ezúttal hangosabban. Egy biztonsági őr lépett az ajtó elé. Legalább ezt meghallotta valaki.

- Maradj már nyugton, vagy szeretnél egy adag nyugtatót a seggedbe? - kérdezi bosszúsan.

- Miért vagyok itt? - próbálom vele tartani a kapcsolatot.

- Drága, egy elmegyógyintézetben vagy, találgass csak! - jelenik meg egy vigyor az arcán, amit ezer örömmel letöröltem volna.

Elmegyógyintézetben lennék? De miért? Nem voltam képes többször megszólalni, pedig annyi kérdésem lenne ehhez az őrhöz, aki gondolom nem sokat tudna nekem segíteni. Egy mondat töredékét hallottam abból, amit egy adóvevőbe beszélt.

- Igen, felébredt. - aztán észrevette, hogy hallom.

Arrébb sétált, hogy ne tudtak többet hallgatózni, pedig roppant kíváncsi voltam. Pár másodperc múlva kattant egy zár az ajtón. Két másik őr jött be rajta a kezükben egy bilinccsel.

- Kérem forduljon meg! - szólalt meg az egyikük.

Vonakodva tettem, amit kértek, bár nem értettem, hogy miért tesznek rám bilincset, nem vagyok veszélyes. Tűrtem, ahogy rám tették a bilincset, nem tudtam nem elengedni egy megjegyzést, ami már kikívánkozott belőlem.

- Hm, jobb ezt más emberekkel csinálni, mintha rajtam teszik. - jegyeztem meg.

- Így sem úgysem egy kellemes érzés. - hallottam a másik őr hangját.

- Nem gondoltam, hogy ilyen kényelmetlen ez... - mozgattam meg a kezem, miután rám tették a bilincset.

Az őrök reakciója olyan volt, mintha éppen szökni akartam volna, mindketten a kezem után kaptak és a két oldalamra állva kivezettek a szobából. Igen, most 100%-osan őrültnek érzem magam, annak ellenére, hogy fogalmam sincs mi ez az egész. Végigvezettek egy folyosón egyenesen egy olyan terembe, ahol egy asztal volt és két szék, de itt volt ablak és a falak is barátságosak voltak. Leültettek az egyik székre, de a bilincset rajtam hagyták. A két őr kisétált a teremből, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal. A tegnapi napon járt az agyam, próbáltam visszaemlékezni, újra gondolni mindent. Nem volt rá időm, nyitódott az ajtó, egy ismerős alak lépett be rajta, Nick. Végignéztem rajta, fekete farmerja ment a kék felsőhöz, amit viselt. Haja most is ugyan úgy állt, mint szokott, kék szemeiben viszont fájdalom tükröződött.

- Hello, Stella! - mondta halkan, majd leült a velem szemben levő székre.

- Örülök, hogy itt vagy, Nick! - csúszott ki a számon.

- Én annyira nem, inkább a lakásodban látogattalak volna meg, mint itt. - mutatott körbe.

- Hidd el én is jobban örülnék, ha nem itt kellene ülnöm bilincsben. - nevetek fel erőltetetten.