Grimm

12. Fejezet - Magabiztos mosoly

Egy hatalmas dörrenésre ébredtem fel, a hirtelen jött hangtól megugrottam a kanapén és kipattantak a szemeim. Az ablak felé pillantottam, hatalmas vihar van odakint. A tévé még bekapcsolva maradt estéről, most valami főzőműsor ment benne. A kezembe vettem a távirányítót és kikapcsoltam. Felálltam és a fürdőbe sétáltam. Kivettem a mosógépből a már száraz ruháim és felvettem. Miután végeztem összefogtam a hajam és kisétáltam az ajtón, magam mögött bezárva azt. Tudtam, hogy sietnem kellene, mivel az eső szinte szakadt, de amiatt, aki a célomnál vár jobban félek, mint a villámcsapástól. Átszeltem az utcákat, sietős léptekkel mentem fel a teraszára, de nem kopogtam be. Össze kellett szednem magam ahhoz, hogy be tudjak kopogni ebbe a házba. Vettem egy mély levegőt és erőteljesen bekopogtam az ajtón. Mindössze pár másodpercet kellett várnom, hogy egy barna szempárral találjam szembe magam.

- Hank! - hajtottam le a fejem.

- Stella, mit keresel itt? - kérdezi közönnyel a hangjában. - Csak nem ki szeretnél mászni az ablakomon? - teszi hozzá a kérdését.

- Nem. - rázom meg a fejem.

- Akkor? - kérdezi felvont szemöldökkel.

- Itt hagytam a táskám... - mondtam halkan.

Tudtam, hogy ezzel csak még lejjebb süllyedek a szemében, teljesen joggal. Kimásztam az ablakán, itt hagytam anélkül, hogy egy üzenetet is hagytam volna. Remélem nem aggódott túlzottan. Hank szemrehányóan felnevetett, majd teljesen kinyitotta az ajtót, így be tudtam lépni a házába, a fejem mindeközben le volt hajtva és folyamatosan a földet pásztáztam. Mélységesen szégyelltem magam, amiért ilyen dolgokat teszek Hank-kel és Nickkel. Jó okom volt azon a napon kimászni az ablakon, meg is kaptam a kérdéseimre a válaszokat, amiket Nick nem volt hajlandó akkor elmondani, amikor az elmegyógyintézetben meglátogatott, pedig sokkal könnyebb dolgom lett volna. Az út idáig alig tűnt egy percnek, pedig majdnem fél órát sétálgattam a zuhogó esőben, de valamiért nem szerettem volna ideérni, ezért. A táskám a nappaliban hevert a kanapén, volt egy olyan érzésem, hogy számított az érkezésemre. Felvettem a vállamra, aminek annyi lett a következménye, hogy az elázott felsőmben levő víz végigfolyt a karomon, amitől kirázott a hideg.

- Ha gondolod megszárítkozhatsz. - rántott ki a gondolatomból Hank.

- Nem, jó lesz így. - legyintek. - Úgyis már csak az autómért kell elmennem. - mihelyst kimondtam a mondatom hangosan megdörrent az ég.

- Biztosan szeretnél ilyen időben elindulni? - vonja fel a szemöldökét.

Igaz most próbál teljesen érzelemmentesen rám nézni, de látom a szemében, hogy aggódik értem és igenis érdekli, hogy mi van velem, ami roppant kellemesen esett.

- Igen. - bólintottam magabiztosan.

- Nem engedhetem. - sóhajtott. - Maradj csak, majd én elmegyek az autódért! - vette fel a kabátját.

- Nem, nem csak az autóm kell! - próbáltam meggyőzni, hogy még sok dolgot kell elintéznem, ami nem várhat holnapig.

- Legalább hadd vigyelek el az autódért, hogy ne kelljen viharban sétálnod. - néz a szemembe.

- Rendben. - mondom halkan.

A vállamra vettem a táskám és kiléptem Hank után a viharos szélbe. Bezárta a ház ajtaját, majd az autójához sétált. Beszállt, én is így tettem, de közben egyikünk sem szólalt meg. Tudtom, hogy bocsánatot kell tőle kérnem, de nem tudom hogyan tegyem ezt. Már öt perce annak, hogy elindultunk Hank házától, de még mindig csak magam elé meredve ülök és gondolkozom. Gondolkozom, hogy mit is kellene neki mondanom, végül annyiban hagytam az túl rendezett szöveget és megtörtem a csendet köztünk.