Létezik egy férfi, akinek az élete különös fordulatot vett. Látja azt, amit más emberek nem, a belső sötétséget, a rejtőzködő fenevadat és neki kell megfékeznie őket. Ez a hivatása, ez a kötelessége, ez a Grimm élete.
Sziasztok! Mindössze eddig tartott az a bizonyos "átmeneti szünet", mától ugyanis újult energiával, sok-sok ötlettel tértem vissza. A véleményeteket továbbra is várom, legyen az pozitív vagy éppen negatív. Jó olvasást! :)
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Erőt vettem magamon és bekopogtam Nick házának ajtaján. Valahol legbelül reménykedtem benne, hogy nem lesz itthon senki, de amikor lépteket hallottam az ajtó felől elszállt minden reményem. Juliette nyitott ajtót, akit látszólag meglepte a „látogatásom".
- Stella? Szia! – köszönt meglepetten.
- Szia Juliette, Nick itthon van? – érdeklődtem.
- Igen, gyere csak be! – nyitotta ki teljesen az ajtót.
Lehajtottam a fejem és belépkedtem a megvilágított házba. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi lehet az idő, de Juliette-en már pizsama volt, ebből pedig arra következtettem, hogy elég késő lehet már.
- Nick! – kiabál az emelet felé. – Stella van itt! – teszi hozzá.
- Ne haragudj, hogy ilyen későn jövök ide, de sürgősen beszélnem kell Nickkel. – szólaltam meg.
- Csak nyugodtan! – mosolygott rám.
Lehet, hogy mosoly ült az arcán, de tudtam, vagy inkább éreztem, hogy legbelül a legkevésbé sem szeretné, hogy most, ebben a pillanatban itt legyek, amit egyáltalán nem tudtam hova tenni. Kedves lánynak tűnik, a mosolya és bájos megjelenése erről árulkodik, de sokakat megtéveszthet ez a kép. Felsétált az emeletre engem magamra hagyva a nagy nappaliban. Kellemetlenül éreztem magam, nem tudtam mit kezdeni magammal miközben folyamatosan azon gondolkoztam, hogy hogyan beszéljek Nickkel. Nem volt több időm összeszedni a gondolataimat, amiket szeretnék mondani, ugyanis Nick sietős léptekkel jött le a lépcsőn. Rávezettem a tekintetem, már ő is pizsamában volt, fekete pólója lazán állt a felsőtestén, hasonlóan fekete nadrágot viselt. Meglepett volt az arckifejezése, gondolom nem számított arra, hogy ma, ilyen késői órában ide fogok jönni.
- Szia, Stella! – mondta, miután megállt velem szembe.
- Szia, Nick! – néztem fel a szemébe és próbáltam a lehető legmeggyötörtebb arckifejezést felvenni.
- Minden rendben? – ráncolta össze szemöldökét.
- Nem, semmi sincs rendben, Nick! – ráztam meg a fejem.
- Mi a baj? – kérdezte aggódóan.
- Kezdek megőrülni. – mondtam ki kisebb csend után, csak hogy hatásosabb legyen. – Az elmegyógyintézetben kellett volna maradnom. – tettem hozzá.
- Miért? Stella, mondj már valamit! – türelmetlenkedett.
- Nem tudom mi van velem, olyan dolgokat látok, amiket eddig nem. E-ez nem a valóság. – ráztam meg a mondatom végén a fejem.
