Grimm

14. Fejezet

Sziasztok! Igaz egy kicsit későn került fel ez a fejezet, mert eléggé forgalmas napjaim vannak mostanában, ebben az is bennevan, hogy számomra még nem teljesen kezdődött a nyár, ugyanis gyakorlatom van. DE volt időm az este folyamán befejezni ezt a fejezetet. Remélem, hogy tetszeni fog nektek, véleményeket szívesen fogadok, jó olvasást! :) 

A beszélgetés során sok új dolgot megtudtam, Nick próbálta összesűríteni a lényeget, így könnyebben meg is tudtam érteni. Nick elmondása szerint, amikor Keverékes ügyet kapnak mindig elmegy Hankkel és Monroeval a lakókocsihoz és megpróbálnak rájönni, hogy milyen Lény is lehet a gyanúsított, vagy éppen a tettes.

- Egyszer én is szeretnék menni! - lelkesedek, vagy inkább annak mondanám, hogy túl korán beleélem magam és a végén pedig nem lesz belőle semmi. Ez egy gyakori eset.

- Ha minden igaz a mostani ügyben is az ő kezük van, szóval amint megtudjuk, hogy hogyan gyilkol és milyen szokásai vannak elkezdhetünk kutakodni. - magyarázza. - De mindenképpen eljössz velünk! - teszi hozzá egy mosoly kíséretében.

- Reméltem is! - lököm meg egy kicsit a vállammal, mint a "haverok" szokták. - Egyébként nehéz úgy élni Juliette-tel, hogy közben Grimm vagy? - hozok fel egy új témát, amiről azt reméltem sokáig el tudunk majd beszélgetni, ehelyett viszont egy sikításra lettünk figyelmesek, ami távolabbról érkezett, de tisztán lehetett hallani, hogy valaki segítségért kiabál.

Nickkel egyszerre torpantunk meg, majd mindketten a hang irányába kezdtünk rohanni eszeveszett tempóban. Különös módon most nem estem pánikba, nem fáradtam el a futásba, olyan érzés járta át a testem, mintha látnék a sötétben, tudtam mi hol van. Hasznos volt a sok séta és a kocogás. A sikítás ugyan abból a kis utcából jött, ahonnan nemrég kisétáltunk. Nick ment előre, persze mivel neki kell megmutatnia nekem mindent. A sötétben két alak körvonalát lehetett kivenni, az egyik a földön fekvő nőé volt, a másik pedig a fölötte álló - valószínűleg - férfié. Nickkel ismét egyszerre kaptuk elő a szolgálati fegyverünket, amit aztán a férfira fogtunk. Egy vonat száguldott el a pár utcával arrébb levő állomáson, aminek a fénye pontosan elég volt ahhoz, hogy lássuk az arcát. Valóban férfi volt, de más, mint akiket eddig láttam. Fogalmam sincs arról hány fajta Keverék létezik, de eddig mindegyik más volt. Ennek az alaknak macskaszerű arca volt, csíkos szőrrel, nagyon különös volt, de nem nézett ki túlzottan ijesztőnek. Amikor ránk nézett ellépett a nőtől, aki továbbra is segítségért kiabált sírva, majd rohanni kezdett.

- Majd én megyek, te maradj itt vele! - biccent a földön fekvő nő felé és már rohan is az alak után.

- Jól van hölgyem? - guggolok le mellé. - Easel nyomozó vagyok, hívjak egy mentőt? Megsérült? - fogtam meg a kezét.

- Olyan rémes volt! Maga is látta? - kérdezte remegő hangon.

A torkomban dobogott a szívem. Most mit kellene neki válaszolnom? Nem mondhatom azt, hogy Keverék lényt látott, ahogyan hazudni sem szeretnék. Tudom milyen érzés, amikor nem tudod mit láttál és azt hiszed megőrültél. Nem szeretném, ha ez az ártalmatlan nő is azt hinné, azt sem szeretném, ha emiatt kerülne ő is elmegyógyintézetbe. Ilyenkor miért nincs itt Nick, vagy Hank?!

- Kérem, nyugodjon meg! – szólaltam meg nyugodt hangon. – Hívjak segítséget? – kérdeztem ismét. – Megsérült? – kérdezgettem tovább.

- Csak a lábam fáj. – mondta ki végül.

Felálltam és elővettem a telefonom. Bejelentettem az esetet és hívtam egy mentőt. Ez volt az első komolyabb esetem, amikor nekem kellett bejelenteni és segítséget hívni, annak ellenére, hogy valaki a frászt kapta nagyon jó érzés volt. Egész életemben ezt vártam, végre valakinek én is tudtam segíteni. Körülbelül 20 percbe tellett, mire kiért a mentőautó és rendőrautó, addig nyugtatgattam és beszélgettem a nővel, Sophie-val. Kiderült a beszélgetésből, hogy újságíró és azt a feladatot kapta, hogy járja körbe a parkokat, ahol még nem történt gyilkosság, hátha tapasztal valamit. Nos, ha ezt megírja nagy sikere lesz, de sokkal rosszabbul is elsülhetett volna a dolog, ha nem vagyunk itt, akkor biztosan nem tudja megírni a cikket. Egy ismerős rendőr lépett mellém, ahogyan néztem Sophie elszállítását. Megismertem őt, de még nem volt alkalmam beszélgetni vele, ő volt az a rendőr, aki az első napomon elvette a papírjaim. Szerintem többször is láttam már, de konkrétan nem mutatkozott be.