Grimm

13. Fejezet - Nem kell félned

Monroe. Eddig sem ismertem túlzottan, de külsőre egy kedves, szerény személyiségnek tűnik, ennek ellenére, amit most láttam a szöges ellentéte volt ennek. A látványtól őszintén szólva, bármennyire is próbálom tagadni megijedtem. Felpattantam ülőhelyzetemből, hátrálni kezdtem, ameddig Nick meg nem fogta a vállam. Monroe visszaváltozott, tekintetében ijedséget fedeztem fel, tudtam, hogy nem akarta, hogy ezt lássam, de miután mélyen a szemébe néztem sem tudtam elfelejteni azt az arcot.

- Hé, Stella, Monroe-tól nem kell félned! – mondta nyugtató hangon Nick.

- Bocsánat, én csak... túlzottan felmérgeskedtem ezen a dolgon. – magyarázkodott Monroe.

- Azt hiszem nekem ennyi elég volt a Grimm edzésből. – szólaltam meg remegő hangon, majd Nick felé fordultam. – Haza szeretnék menni. – jelentettem ki.

Nick Monroe-ra pillantott, majd újra a szemembe és ezután bólintott. Az autóhoz indult, némán követtem őt, majd beültem hátra.

- Nem kell félned. – mondta, mielőtt becsukta volna az ajtót.

- Dehogynem. – suttogtam magam elé.

Még hogy nem kell félnem? Persze, ezt könnyen mondja az, aki már több ideje látja őket, én még tulajdonképpen fel sem fogtam azt, ami történik velem. Ekkor tudatosult bennem, hogy már attól rettegek, ha látok egy olyan személyt „átváltozni", akivel ezelőtt már beszéltem, mi van akkor, amikor ezt egy teljesen idegentől látom? Már tudom, hogy nem csak képzelődök és ez mind valóság, de ettől a tudattól csak még ijesztőbb ez az egész. Pár percig hagytak magara a gondolataimmal, a csomagtartó nyílására összerezzentem, fogalmam sem volt, hogy miért. További percek elteltével már Nick és Monroe is beült az autóba és elindultunk. Az egész út csendben telt, csak bámultam ki az ablakon és nem szóltam semmit. Tudtam, hogy túlreagáltam Monroe igazi arcának látását, de egyszerűen kiborultam. Rájöttem, hogy nem tudom korrigálni még a Grimm létet, tudatában lenni, hogy ez mind valóság sokkal rémisztőbb, minthogy azt gondoljam csak képzelődök. Akkor még volt mi mögé bújni, hogy nem vagyok normális, megőrültem, túl fáradt vagyok és rémeket látok, vagy csak éppen sötét volt és nem láttam jól, de most már minden teljesen megváltozott, nincsenek ezek az ürügyek, csak én és a valóság van, amit el kell fogadnom, bármilyen nehéz is. Tudtam, hogy elnézést kell kérnem Monroe-tól, amiért ennyire kiborultam miatta, de nem tudtam volna még úgy bocsánatot kérni, hogy az őszinte legyen, arra pedig egyikünknek sincs szüksége, hogy hazudjunk csupán illedelmességből. Végül is lesz még alkalmam Monroe-val négyszemközt beszélni, amikor már feldolgoztam a látottakat. Hiszen ő Nick barátja, nem lehet rossz ember, sem lény. Rosalee is olyan, mint ő, mégis segített nekem. Ahogy az utolsó gondolat végigfutott az agyamon eszembe jutott Alex. Vajon még mesterkedhet valamiben? Vagy túl régen történt a dolog és már el is felejtette? Fogalmam sincs, mit kellene gondolnom róla. Butaságnak tartom azt, hogy hozzá fordultam akkor, nem is ismertem, azt sem tudtam ki ő, és én hozzá futottam segítségért, amit Nicktől és a többiektől is megkaptam volna. Szégyellem magam emiatt, de ami még ennél is rosszabb, hogy Nick ebből semmit sem tud, közben pedig lehetséges, hogy Alex bántani akarja majd őt. Szólnom kellene neki erről, de tudom, hogy csak dühös lenne rám és 100°%, hogy haragudna rám emiatt. Nem kockáztatom meg, úgy döntök majd úgyis alakul a helyzet, majd amikor kiforr közbelépek és kitálalok mindent, remélem akkor már nem lesz túl késő. Monroe lassítani kezdett, majd megállt. Tudtam, hogy hazaértem, ezért kiszálltam. Nick is követett, megállt velem szemben. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de nem tudtam semmit leolvasni az arcáról.

- Köszönöm, hogy elhoztatok engem is. – törtem meg a csendet. – Sajnálom, hogy így alakult. – tettem hozzá, miközben folyamatosan a földet néztem.