It's a Kuroko no Basuke fanfic in hungarian which I write on my phone.
Atsushi Murasakibara úgy tartja, hogy az élet túl keserű ezért annyi édességet esz amennyit csak tud,hiszen azzal minden könnyebb.Azonban nem bánná,ha valaki színt vinne unalmas...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Hazugság lenne azt mondani,hogy én nem élveztem a történéseket. Sőt..hülyeség is,mivel eléggé jól szórakoztam,kivéve talán azt a részt,ahol a cserép esett. Bár az a rész kifejezetten gyanús volt. Mármint az ablakoknál nincsenek cserepek vagy éppen bármi más, ami leeshet. De ha még ettől el is tekintünk,mert miért ne, akkor is ott marad az a tény,hogy kifejezetten Murasakibarára szándékozott esni. Ami azt jelenti,hogy valami itt történik és tényleg nem csak hobbiból küldtek ide. Azonban, attól,hogy itt vagyok nem lennék köteles megvédeni és abszurdnak tartom,hogy egy ekkora embert kellene pesztrálnom. Mondjuk az is igaz,hogy Murasakibara azon emberek közé tartozik,akik egy dologhoz értenek,ami itt a sport de a többi élethez szükségletes dolgokhoz mondhatni annyi köze van mint a Nutellának az űrhöz. Hmm..Fagyasztott Nutella...azt nyalogatni...
-Vigyáázz. - ordítás szűrődött be a kicsi világomba és egy test vetődött elém a padlóra egy hatalmas dobozzal. Tiszta szájgazmus...
-Bocsi,hiába heversz előttem,nem vagy az esetem. - Mindeközben ösztönösen átugrottam a srácot és mit sem törődve mindennel haladtam tovább a terem felé Nutellás fagyit akarok enni... talán az hasonló,meg amúgy is miért ne raknám be a fagyóba a mennyei mannám?. Vajon..Shiroki megengedné,hogy kipróbáljam? Bár kit érdekel? Amiről nem tud az nem fáj neki... Ah már bizsegek...Befordulva a terembe furcsa volt,hogy nem legelöl van a padom. Mély sóhaj hagyta el a számat. Plussz méterek...Átslisszantam és szinte feltéptem a táskám.
-Bento,Obento,Bento- dúdolgattam és kivettem a lila kis dobozkám és mellé egy kisebb zacskó édességet. Nos haladás a mobilért. A közelebbi terem kijáraton már távoztam is és elindultam a tanári felé. Úgy dong a folyosó mint valami hülye méhkas...Bár isten adta szerencsém,egy részről,hogy magasabb vagyok mint az átlag,másészről pedig kerülnek egy kicsit, már csak a hajam és a szemeim színe miatt is. Aránylag zökkenő mentesen megérkeztem és bekopogtam. És láss csodát...Ki nyitott ajtót...Hát nem a drága Araki-sensei.
-Mit akarsz? –morrant rám.
-Jó napot, Shiroki-senseit keresem. – Eléggé udvariasan sikerült vele beszélnem rajta pedig már látom,hogy máshogyan tekint rám. Bár az ellenszenv még mindig jelen volt.
-Máris szólok neki. – be is fordult,és eltűnt. Hál istennek. Pár perc elteltével meg is jelent a drága unokabátyám enyhe vigyorral a képén kezében a telefonommal.
- Na mizu drágám? Vége az év első testnevelésének? – látszik rajta,hogy mennyire boldog...
- Vége. –mormogtam – Tudod néha gyűlöllek. – erre kacagás volt a válasz.
- Na gyere te morcona hercegnő. A tetőre,ugye?
-Yepp .
- Jössz a hátamra? Úgy mint amikor pici voltál és úgy függtél minden szavamon és tartózkodva mégis imádtál édesem. – lendült bele elérzékenyülve és közben már el is indultunk. Csak elnézően csóváltam a fejem.
