It's a Kuroko no Basuke fanfic in hungarian which I write on my phone.
Atsushi Murasakibara úgy tartja, hogy az élet túl keserű ezért annyi édességet esz amennyit csak tud,hiszen azzal minden könnyebb.Azonban nem bánná,ha valaki színt vinne unalmas...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
-No lám. Egy nagy csodát látunk hölgyek és urak. – eléggé szarkasztikusan áll hozzá a dologhoz.Pedig tényleg ügyes volt. Igaz,hogy minden tiszteletet és formaiságot nélkülözött,de elég sok mindent elmondott és más esetében ez már egy közepessel egyenlő. Nála meg már négyes. Bele nézett a szemembe,mintha belém akarna látni. Kárörvendően ránéztem és próbáltam belesűríteni azt,hogy fogadja el.Képes vagyok csodát tenni egy olyannal akit,eleve a csodák generációjának a tagja. Kíváncsi vagyok.... – Minden csoda csak egy napig tart,de legyen. Közepes. – Na azért. Enyhe elégedettséggel dőltem hátra. Atsushi pedig...nos őt hidegen hagyja,hogy mi a történés és hogyan értékelik. A tanóra ezután zökkenő mentesen folyt tovább,de éreztem végig magamon Mayuri-sensei tekintetét. Itt csak az a bibi,hogy a mellettem ülő is észre vette és eléggé dühösnek látszott miatta. Általában el volt nyúlva az asztalon,de most egyenesen,enyhén felém dőlve terpeszkedett és egy gyilkos aura áramlott belőle. De ilyen téren Sensei se maradt alul. Férfiak.... Ahogy megszólalt a csengő Murasakibara felpattant és megragadta a kezem. Már húzott volna kifelé,amikor egy metsző,hideg hang megállította.
-Kagamine, jöjjön vissza. Beszélnünk kell. – Ah... Csak legyen már vége ennek az átkozott napnak. Érdektelenül fordultam meg és egyenletes léptekkel elindultam. Azonban felettem változatlanul ott magasodott egy dühös óriás. – Kettesben. –Nézett fel az ön jelölt testőrömre.
-Atsushi kérlek várj meg a tetőn. – szóltam rá hátra sem nézve. Nemleges morgás volt a válasz. – Menj fel és vidd a zacskót a padomtól . Benne van a jutalmad és amúgy is beszélnünk kell majd. – Éreztem,hogy felém mozdult. A feje a fülem mellé került.
- Yukichin, ez így nem jó.
-Nem lesz baj. Ugye,Sensei? – kérdeztem rá egy mű vigyorral.
-Kevesebb problémája lesz most,mint magával. Igyekezzen. – Ismét egy morgás,ami egyre távolabbról érkezett. Zacskó zörgés. Pár másodperc múlva hátra néztem fél szemmel . Tényleg fel van paprikázva a drága. Látszott rajta,hogy nehéz lesz megbékíteni. Ő volt az utolsó aki kifáradt a teremből.
-Nos Sensei,mi a probléma? –kérdeztem rá unottan. Pont akkora volt mint én így még felnézni sem kellett rá. Jó induló pozíció.
-Mégis milyen indíttatással fogadta el ezt a nevetséges ajánlatot?
-Hoh,hát mi más motiválhatna,mint egy osztály társam megsegítése a nehéz időkben?
-Ne bolondozzon. Annak az idiótának a logikátlan terve...nem hittem volna,hogy bele megy egy ekkora ostobaságba. A maga képességeinek ez az egyértelmű pocsékolása és – na ácsi bácsi.
-Már elnézést Sensei. De az az idióta,az unoka bátyám. Semmi joga őt a szájára venni úgy,hogy nincs tisztában azzal,hogy milyen ember.Továbbá – hideg mosoly költözött ajkaimra és elő vettem a leglenézőbb modorom. – Azt hiszi,hogy ez az iskola tartogat számomra bármiféle nehézséget? Ne nevettessen. Az egész egy vicc. Az igazság az,hogy semmi újat nem tudnak tény anyag szinten mutatni. A legtöbb óra unalmas és felesleges,ahogy az itt lévő emberek 90 százaléka. Komolyan... -felsóhajtottam és hátra néztem.Láttam az ajtó üvegén át a körvonalát...áh bolond fiú... - Több nyelven beszélek mint ahogy álmodná és több országban már meg van az érettségim. Jóformán csak azért vagyok itt,mert azt parancsolták. Áh és ezen felül....-pár lépéssel előtte teremtem és belenéztem a szemébe,úgy ahogyan az ellenségeimébe szoktam – Ha még egyszer...csak egy rossz szót is szól az én kis bohócomról...megtudja azt,hogy milyen egy élet a purgatóriumban...
