Mert más vagyok...▶Befejezett!◀

11.rész

Szombat hajnalban már a kórházban voltam, Steven ágya mellett ücsörögtem egy széken, fejemet az ágyon pihentetve. Ma engedik haza, és mindenképp itt akartam lenni, amikor felkel.
Tudtam, hogy valami nincs rendben vele, de az orvosa mégis azt mondta, hogy makk egészséges. Nem hittem neki...
Rettegtem a gondolattól, hogy talán valami súlyosabb betegsége van, hiszen mihez is kezdhetnék én nélküle?!.

A hajamat hosszú ujjak kezdték el cirógatni, mire mosolyogva kaptam fel a fejem az ágyról.

- Itt vagy...- vezette arcomra álomittas szemeit Steven. Annyira aranyos volt...

- Megígértem, hogy itt leszek - felnyújtózkodva hozzá, ajkaimat a homlokára nyomtam, aztán két tenyerem közé fogva az arcát, a szájára is leheltem egy apró csókot - Ha felöltözöl mehetünk is haza - vigyorogtam rá, majd kivéve a táskámból azt a pár ruhát, amit hoztam neki, letettem mellé az ágyra.

- De még megkéne várnunk a dokit, nem? - ült fel magáról ledobva a takarót.

Nemlegesen megráztam a fejem - Én már beszéltem vele... Azt mondta, hogy makk egészséges vagy, úgyhogy ha felkeltél elmehetünk.

- Oké - bólintott egy aprót, majd neki állt felöltözni. Vigyorogva néztem végig az egészet. Perverz gondolatok kezdték el elepni az agyam, amikor felfedte izmos hasát és mellkasát... De az istenértis! Egy rohadt kórházban voltunk.
Miután felöltözött összeszedtük a cuccait, aztán kéz a kézben kisétáltunk a kórházból. Végre haza jöhetett...

~♡~

- Milyen volt nélkülem ez a pár nap? - vigyorgott rám, miközben ledölt mellém az ágyamra.

- Rossz...- szemeimmel a szobám fehér mennyezetét bámultam, mintha az annyira érdekes lenne...

- Pedig egy igazán pótólható személyiség vagyok - szemeimet az arcára vezettem. Ugyanazt csinálta, mint amit én az előbb. Nem is értettem, hogy miért mondja ezt. Valamilyen formában senki sem pótólható, főleg ő nem. Számomra biztosan nem.

- Ezt miért mondod? - felhúzott szemöldökkel könyököltem fel, hogy jobban rálássak.

- Egyszer, majd úgyis jön helyettem más...És akkor majd elkell mennem - nézett rám nagy, kék szemeivel. A szívemet valami szorítani kezdte, a mellkasom pedig gyorsabban kezdett el fel- és le emelkedni, majd sülyedni.

- Nekem nem kell más, és nem is fog más kelleni...- tornáztattam fel magam ülésbe. Követte a példám - Te vagy az egyetlen, aki teljesen elfogadott így...

Nemlegesen megrázta a fejét. Fogalmam se volt, hogy mit gondoljak - Egyszer muszáj lesz elengedned. Ha nem is más miatt, de idővel úgyis meghalok... egyszer mindenki meghal.

- Mire akarsz most ezzel utalni? - fordítottam felé a fejem haragosan. Miket beszél itt?

- Arra, hogy nem függhetsz ennyire tőlem! - emelte fel a hangját, miközben felállt az ágyról. Fel-alá kezdett el sétálgatni a szobában. Valamiért ideges lett, de volt egy olyan érzésem, hogy nem miattam.

- Ha nem akarsz már velem lenni, akkor miért nem azt mondod?

- Mert nem erről van szó... - sóhajtott egyet, majd betérdelt a két lábam közé - Figyelj, hagyjuk ezt! Nincs kedvem veled veszekedni... Szeretlek, jó? - pillantott fel rám nagy szemekkel.
Vonakodva, de bólintottam egy aprót - Na, Jason... - két tenyerét az arcomra vezette, és lebiggyesztett ajkakkal, kutyus szemekkel akart manipulálni. Nem bírtam sokág csak ott tétlenül ülni, ezért nem sokára vastag ajkaira hajoltam. Felhúztam magamhoz, majd szorosan átölelve őt, hanyatt döltem az ágyon.
Csak csókolóztunk és csókolóztunk.
Miután abbahagytuk egymás ajkainak az ostromolását, szorosan lefeküdtünk egymás mellé. Ujjainkat összekulcsolva pihentettük közöttünk, miközben élveztük a csendet.
Nekem akkor nem is kellett több. Csak az számított, hogy Steven mellettem legyen. Semmi mást nem akartam rajta kívül.