Mert más vagyok...▶Befejezett!◀

15.rész

/Steven szemszöge/

Miután Jason magamra hagyott összeszedtem magam, beszedtem a daganatra a gyógyszereimet, majd jól felöltözve kisétáltam az utcára. Egy kisebb kocogással még pont elértem a 16:50-es buszt, így nem is kellett annyira sietnem, hogy elcsípjem Dr.Robertset.
A busz ablakán bámultam kifele, és néztem a mellettünk elsuhanó tájat. A Napot még mindig szürke felhők takarták el az égen, de szerencsére legalább az eső elállt. Nagyot sóhajtva szálltam le a klinika melletti buszmegállóban, aztán ráérős léptekkel ballagtam a kórház épületébe. Nyomban megcsapott a tisztítószerek, és a betegségek tipikus halálközeli szaga. Borzongás futott végig a gerincemen, amint átsuhant rajtam egy gondolat, hogy talán pár hónap múlva én is itt fogok bent, egy magányos kis kórházi szobában feküdni, miközben várom a megváltást, hogy végre ne kelljen szenvednem többet.
Elmém legmélyebb zugába űztem a baljós gondolatokat, majd egy fejrázás kíséretében a recepciós nőhöz léptem, hogy negtudakoljam az orvosom hollétét.

- Fent van a 210-es kórteremben - intézte hozzám a szavakat hanyagul, majd tovább folytatta a körme bámulását.
Szemforgatva sétáltam a lifthez, ami nem messze volt a kórház büféjétől. Amint megéreztem az ételek és a kórház szag keveréket, elkapott a hányinger. Undorodva nyomtam meg a lift hívó gombját, majd mikor az ajtajai kinyíltak előttem, egy lánnyal egyetemben beleszálltam.

- Öhhm...helló! - köszönt rám a mellettem álló lány vörös arccal, miközben egy szőke tincsét a füle mögé tűrt. Összezavarodott tekintettel fordultam felé, hogy jobban szemügyre tudjam venni, hiszen nem emlékeztem rá, hogy ismerem-e. Nagy kék szemei, pici orra és telt ajkai voltak, amiket zavarában harapdált. Szőke haja a válla alá ért, amik pont hangsúlyban voltak a halvány rózsaszín felsőjével.
Bámulásomat félreérthette, mivel még pirosabb lett az arca, és kínosan felnevetett - Emma vagyok.

- Steven - biccentettem felé egy aprót. Tudtam, hogy mire megy ki az egész, de szegény nem tudhatta, hogy én ugyanarra a kapura játszom.
Amikor a lift megállt a 2. szinten gyorsan kiszálltam, ám a lány utánam szólt.

- Valamikor megihatnánk együtt valamit - kezdte el csavargati egyik szőke tincsét, miközben másik kezével tartotta a liftet.

- Bocs, de azt hiszem a barátom nem örülne neki - vontam meg a vállaimat egy édes mosollyal az arcomon. Mikor felfogta, hogy mekkorát is koppant, eltátotta a száját, majd lesütött szemekkel tovább haladt a lifttel.

~♡~

- Jól meggondolta a dolgot? Még mindig segíthetünk...- kísért ki Dr.Roberts a rendelője ajtaján - Mindig van remény! - veregette meg a vállam egy szomorú mosollyal az arcán.
Keserű ízzel a számban megráztam a fejem. Egyszerűen már beletörődtem a sorsomba.

- Nem akarok úgy elmenni, hogy az utolsó napjaimon se élhettem igazán...- túrtam bele idegesen a hajamba, remegő kezekkel - Csak...csak élni akarok...- éreztem, hogy a forró könnycseppek szúrni kezdik a szemeimet, ezért szorosan lehunytam őket, hogy nehogy végig follyanak az arcomon. Nem akartam itt megtörni... Jasonra volt szükségem. El kellett mondanom neki az egészet.

Elköszöntem az orvostól, aztán zsebre dugott kezekkel lesétáltam a lépcsőn, majd elhagytam a kórházat.
Megrökönyödve szálltam fel az egyik buszra, majd levágtam magam az egyik szabad ülésre. Körülöttem mindenki boldognak tűnt, csak én éreztem magam annyira kétségbeesetten nyomorúltnak és elveszetnek.
Alig vártam, hogy haza érjek, de amikor megpillantottam Jasont az otthonom kapujában megtorpantam. Erőt véve magamon menésre bírtam a lábaimat, amik egyfolytában remegtek az idegességtől. Nagy lépésre készültem, és nem voltam benne biztos, hogy végig is tudom-e csinálni.

- Hol voltál? - vont magához Jason a derekamnál fogva, miközben arcát a nyakhajlatomba fúrta - Annyira féltem, hogy valami bajod esett - ölelt szorosabban magához, mire a legyengült testem némán felsikított.

- El kell mondanom valamit - toltam el egy picit magamtól, majd kézen ragadva behúztam a házba, miután kinyitottam az ajtaját. Lerugtam magamról a cipőimet, aztán megvárva a barátomat a nappaliba sétáltam, és leültem a tévé előtti kanapéra.

- Kezdesz megijeszteni - motyogta maga elé Jason összeráncolt szemöldökkel, miközben leült mellém, és egészében felém fordult.

- Uhhm..hol is kezdjem? - dörzsöltem meg az arcomat két tenyeremmel - Daganatom van... - néztem a barátom sötét íriszeibe, amik tányér méretűre kerekedtek.

- Tessék? - a hangja magasabb volt, mint amilyen szokott lenni. Láttam rajta, hogy nem érti miről beszélek, ezért folytattam.

- Amikor elájultam, és bevittek a kórházba a vizsgálatok során kiderült, hogy tumor van a vesémen. Akkor még kicsinek tűnt... Azt mondták az orvosok, hogy nagy eséllyel gyógyszeres kezeléssel eltűnik, de nem így lett - nevettem fel kínomban - Ma újra voltam vizsgálatokon, amik kimutatták, hogy a daganat kétszer akkora lett, és több kisebb is jött mellé - túrtam bele idegesen, remegő kézzel a hajamba.

- De azért még megtudnak gyógyítani, ugye? - nyelt egy nagyot, miközben két tenyere közé fogta az arcom - Meg fognak tudni gyógyítani...

Remegve megráztam a fejem, miközben a forró könnycseppjeim áztatni kezdték az arcomat - Meg fogok halni, Jason... - zokogtam fel. A mellkasomra mázsás súly nehezedett. Annyira nehéz volt kimondani azokat a szavakat, hiszen ezáltal valóságossá váltak... Tudtam, hogy nincs menekvés, csak hónapjaim voltak hátra.
Jason gyengéden a vállára rakta a fejemet, hogy nagy kezeivel nyugtató köröket tudjan leírni a hátamon. Éreztem, hogy ő is minden lélegzet vételnél megremeg, aztán egyre jobban kezdtek el rázkódni a vállai. Utáltam magam, hogy miattam sírt, és azt is, hogy egyszerűen képtelen voltam megvígasztalni úgy, hogy apró, pici szilánkokra volt törve a lelkem. Görcsösen kapaszkodtam a pulcsija anyagába, mintha azon múlt volna az életem.

- Nem akarom, hogy elmenj...- csuklott el a hangja beszéd közben - Hogyan is élhetnék nélküled? - szorított erősebben magához, miközben hangosan felzokogott. A szívem újra meg újra összefacsarodott.

- Szeretlek - húzodtam el annyira tőle, hogy a szemeibe tudjak nézni - Hallod? Annyira szeretlek...- döntöttem homlokomat az övének, miközben a nagyujjammal az arcáról lemorzsoltam az éppen lefolyni készülő könnycseppeket.
Nem szólt semmit, csak szorosan ölelt magához. Szótlanul ültünk egymással szemben, a pillanat töredékében ragadva.
Azt hiszem azon az estén mind a ketten elvesztettünk valamit... Én reményt, ő pedig a szíve egy darabkáját.

~♡~

Sziasztok mogyorók!😍
Meghoztam az új részt...☺
Viszont lenne egy bejelenteni valóm.
Már csak körülbelül 4-5 rész van hátra a történet végéig. 😧
Lenne ötletem a második évadhoz, de nem tudom, hogy az mennyire rontaná el ennek a lényegét és fontosságát, úgyhogy így előre nem ígérek semmit...😐

Köszönöm,hogy ennyien olvassátok, és szeretitek a könyvemet...❤
Imádlak titeket...❤

Jó éjt mindenkinek💓