Mert más vagyok...▶Befejezett!◀

Epilógus

Hát elmentél... Tényleg itthagytál. Fogalmam sincs, hogy mihez fogok kezdeni nélküled. Hiszen mindent Te jelentettél nekem! Csak melletted voltam képes létezni, és miután elmentél, most, hogy már nem vagy haldoklom...fuldoklom a hiányodban. Mert nem vagy Te, én pedig nélküled, hogyan is lehetnék?

Csak álltam ott, és meredten bámultam a sírkövet, amin ott állt a neved karcos betűkkel. A tetejét már ellepte a hó, ami folyamatosan szállingózott a fölöttünk tornyosuló sötét, komor felhőkből.
Nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy elengedjelek. A mellkasom majd' beszakadt a rá nehezedett mázsás súlytól, és a tüdőm is fájdalmasan sípolt, az elfolytott sírás miatt. De azt hiszem, ami a legjobban fájt, az a szívem volt, hiszen darabokra volt törve, pici kis szilánkokra, amiket már soha többé nem lehetett összeragasztani, vagy ha mégis, akkor sem szerettem volna... Érezni akartam a fájdalmat, amit a halálod okozott, csak azért, hogy tudjam még mindig élek, hiszen azon a napon, amikor elmentél, veled együtt én is meghaltam.

- Kicsim, ha sikerült elbúcsúznod tőle, mi ott fogunk várni a kapuban - szólalt meg mögülem anyukám, majd kis kezeit a vállamra rakva, hátulról átölelt, aztán egy reszketeg sóhajt hallatva elsétált. A csizmája alatt ropogott a hó, ahogyan egyre messzebb és messzebb sétált el tőlem, tőlünk. Itt volt az ideje, hogy elköszönjek a szerelmemtől.

Közelebb araszoltam a sírkőhöz, majd elékuporodva, bele térdelve a friss hóba belekezdtem, bár fogalalmam se volt, hogy mit is mondhatnék neki valójában - Szia, Steven! - kezeimmel végig simítottam a márványkövön, amit lassacskán teljesen ellepett a fehér hó - Nem tudom, hogy mit mondhatnék... Talán azt, hogy elviselhetetlenül hiányzol. Minden éjszaka rémálmaim vannak, és reggelente úgy kelek fel, hogy magam mellé nézek, hátha ott vagy - a szemhéjaimat szorosan lehunytam, de még így sem tudtam megakadályozni, hogy a könnycseppek lefollyanak az arcomon. De azt hiszem, már nem akartam tenni ellene - Látod? Most is sírok! - nevettem fel kínomban, hogy elnyomjam vele, a feltörni készülő zokogásom - De ez jó, nem? Hiszen ez azt jelenti, hogy még mindig vannak érzéseim. Hogy nem lettem teljesen érzéketlen. Pedig hidd el, néha azt kívánom, hogy bárcsak ne lennének érzéseim, hiszen akkor nem kéne elviselnem ezt a mérhetetlen nagy fájdalmat, amit a halálod hagyott maga után - remegő ujjaimmal a hajamba szántottam, miközben a szavak csak úgy maguktól bukdácsoltak ki belőlem - Egy hete még csak, hogy elmentél, de ez az egy hét is nélküled kész kínszenvedés volt. Akkor mi lesz később? Nem hiszem, hogy sokáig bírni fogom anélkül, hogy velem lennél. Én képtelen vagyok arra, hogy elengedjelek...egyszerűen nem megy... - bárhogyan próbáltam nem voltam képes tovább magamban tartani a zokogásom. Karjaimat a remegő testem köré fonva tartottam magam - Tegnap a kedvenc parfümöddel tele fújtam a szobám, pont mintha ott lennél. Pedig tudtam, hogy nem leszel. Tudod, néha csak fekszem az ágyamon, és a sötétben merengek a plafonra, miközben azon gondolkozom, hogy soha többé nem leszek már az igazi. Nélküled nem is menne... Te jelentetted nekem az egész világot, hiszen képes voltál úgyis szeretni, hogy más vagyok... Remélem tudod, hogy nálad jobban soha nem szerettem senkit sem, és már nem is fogok, hiszen a szívemet magaddal vitted a sírba. Igazából örülök neki, mert tisztában vagyok azzal, hogy nálad jobb helyen nem is lehetne... Várni fogok rád, hogy értem gyere, addig meg csak reménykedem, hogy sietsz, hiszen nem csak az idő illuziója állt meg körülöttem, hanem az életem is azzal, hogy te elmentél... - lehunyt szemekkel nyomtam egy csókot a sírkő lapjára, majd remegő lábaimra állva háráltam pár lépést - Szeretlek! Örökre szeretni foglak... - a hidegtől kiszáradt kezeimmel megtöröltem az arcom, majd fátyolos tekintettel, hátat fordítottam a helynek, ahol most már Ő pihent. A feltámadt szélben lassú léptekkel haladtam előre. Minden lépésnél távolabb voltam tőle... Tőle, aki egyszerre jelentette nekem a valaha volt mindent, és a megmaradt semmit - Viszlát, Steven! - suttogtam magam elé, aztán megszaporázott léptekkel kiléptem a temető kapuján, és magam mögött hagytam azt a személyt, aki valaha boldogságot hozott az életembe. Aki mellett képes voltam szeretni. Aki úgy érintette meg a lelkem, ahogy azelőtt még soha senki más...

~♡~

És itt is van az epilógus, ami azt jelenti, hogy elértünk a történet végéhez. Imádtam írni minden egyes sorát, pontosan ezért is olyan nehéz most ezt az egészet lezárni.
Köszönöm neked, aki ezeket a sorokat olvassa! Nélküled nem ment volna...A csillagocskák és sok komment☺hihetetlenül jól estek! Imádlak benneteket egytől egyig❤
Nem húznám az időt, úgyhogy már csak annyit mondanék, hogy amint megírom a 2.évad prológusát, itt értesítelek majd benneteket. És aki kíváncsi arra, hogy mi lesz Jasonnel Steven halála után, tartson ott is velem!😙

#ILoveYou#hatalmasölelés#Thankyousomuch#imadlaktiteket😶😙❤❤